KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kínai védelem

Öregember, megnyesett szárnyakkal

Schubert Gusztáv

A Gulagból csak Abszurdisztánba lehet hazatérni. ‘62 nyara: egy sosemvolt ember leszáll a bukaresti vonatról.

 

Egyre gyakoribb eset, hogy magyar filmrendező színházban is kipróbálja tehetségét, elég Kamondi Zoltán vagy Szász János színpadi rendezéseire gondolni, ellenkezőjére a játékfilmgyártás ínséges állapota miatt ritkán van példa (ilyen kivétel a filmhez a színházból érkező és oda vissza-visszatérő Gothár Péter), pedig látásmódok, gondolatok cseréjére, a társművészetek ihletére nagyon is rászorulna a belterjes mozgóképes szakma. Magában is pozitívum tehát, hogy Tompa Gábor személyében egy céhen kívüli tálentum, a kortárs erdélyi magyar színjátszás rebellis rendezőegyénisége filmesként is bemutatkozhatott.

Nem hiszem, hogy rajta múlott, a találkozás végül is nem váltott valóra annyit, amennyit ígért: mifelénk a film manapság sokkal inkább a menedzselés művészete, semmint a teremtő képzeleté. A Kínai védelem elkésett film. Elkésett, mert túl sokat állt sorsa jobbra fordulására várva, Csiki László erdélyi novellista már évekkel ezelőtt megírta a forgatókönyvet és a filmnovellát. De elkésett maga a történet is, a szocialista abszurd inkább szorongó, mint diadalmasan gyilkos szatírája. Ebből a históriából a diktatúra idején kellett volna filmet csinálni. Méghozzá erdélyi magyar filmet. Ha ugyan lehetett volna, de hát a nyílt rendszerkritikának még a gondolata sem kísérthetett meg senkit, magát Tompa Gábort sem, aki pedig a nyolcvanas évek közepén-végén – nem kis áldozatot hozva - szellemiségében rokon műveket (Mrožek Tangóját, Kao Hszing-csientől A buszmegállót) tudott a kolozsvári színpadra odaharcolni.

A különös történet 1962-ben játszódik, valahol Erdély és Moldva határán, még Gheorghe Gheorgiu-Dej elvtárs országlása idején. Ki emlékszik már rá, magam is csak azért, mert temetése napján fülszaggató fájdalommal hazaküldtek az iskolából. Kilencéves korban az ember még tudja, hogy minden mindennel összefügg, a gyorgyudézs a mumpsszal, a tévé előtt gyötrődve (egyenes adásban közvetítették, amint a katafalk végigporoszkált Bukaresten) nem volt kétségem afelől, nagy bűnös távozik. A Kínai védelemmel engem már meglepni nem lehet. De megerősíteni igen: hátborzongató operett-országban járunk, ahol 1962-ben még 1952-t írnak, 56-nak nyoma sincs, nem is lesz majd harminc évig, ahol segédszínészek játsszák azt a pár hitvány szerepet, ami még a színpad szétverése után megmaradt, a járási párttitkárt, a szekust, a rendőrt, az állomásfőnököt. Megállt az ész, a csinovnyikok éberen őrzik álmát. Hitetlenkedve dörzsölik a szemüket, amikor egyszer csak dolguk akad: a porfészek állomásán leszáll a vonatról egy toprongyos öregember, övig érő szakállal, beesett arccal, egy köteg dollárral és Peking-Bukarest szabadjeggyel. Mondván, a kínaiak küldték. Jöhetett volna a Marsról is, akkor sem okoz nagyobb zavart. Jobb is lenne, ha onnan jönne, ha kerek magyarázat nélkül búcsúznánk tőle a történet végén. Sajnos idővel mindenre akad megfejtés: egykor magyar tiszt volt, orosz fogságba esett, Szibériában senyvedett hosszú évekig, míg a határon átcsapó kínaiak fel nem szabadították, s haza nem küldték, hogy gyalázatos állapotát közszemlére téve bizonyítsa a szovjet elvtársak galádságát. Ilyesmi ugyan sohasem történt (a testvérharcnak, áskálódásnak számtalan frappánsabb módja akadt), de megeshetett volna. Az abszurd helyén egy nehezen hihető politikai szabotázs története körvonalazódik: igazuk van az elvtársaknak, ha védekeznek. Garcia Marquez novellája az Öregúr – hatalmas szárnyakkal lehet segítségünkre, hogy megértsük, mi hibádzik ebből az erdélyi ikertörténetből. Ott angyalt sodor a hurrikán egy isten háta mögötti kolumbiai faluba, csoda történik, de a csodára éhes falusiak mégsem tudnak vele mit kezdeni, kényelmetlen, felfoghatatlan, átélhetetlen, az öregember tetves, tolla vesztett szárnyakkal ott senyved hát évekig a tyúkól mélyén, mígnem aztán – mindenki megkönnyebbülésére – erőre kapva elrepül. Valami ilyesmi történik, történhetne itt is, ha az író és a rendező megtalálta volna a rendszerhez illő szimbólumot. De kit is? A kommunizmus kísértetét? A szabadság, testvériség, egyenlőség géniuszát? Mikor ez utóbbi egy Marseillaise-t harsogó szárnyas bohóc mellékalakjában (mintegy a „kínai” érthetőbb hasonmásaként) megjelenik, erőltetettnek hat. Talán az Álombrigád jelenete kívánkozna ide: az éber portás a gyárkapun kilépő Lenin táskájába is belekukkant. De az is csak ironikus geg: az Álombrigádnak a proletár az igazi megcsúfolt angyala. Akkor átrepült a mozitermen, most csak távoli szárnysuhogását halljuk.

Marad a magántörténelem: egy sokfele bolygott, meggyötört férfi históriája, aki minden emlékét felélte mire megszabadult, akinek palotáját az otromba kérők telihugyozták, aki egy valódi világból indult és egy bűzlő operettbe ért haza. Erre a férfisorsra kíváncsi volnék, kár, hogy a szatíra és a szőrcsuha eltakarja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4461