KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

A háború

György Péter

Ültem Pesttől nem messze egy vendéglőben, kiadósan megvacsorázhattam, értelmesnek tűnő kérdésekről beszélhettem. Működött a villany, a fűtés az autóban, amely oda-, majd vacsora után hazahozott, volt benzin. A televízióban idétlen vetélkedő zajlott, akár azt is hihettem volna, hogy béke van. Kilenckor, mikor a beszélgetésből felemeltem a fejem, a háborút közvetítették.

Mióta televízió van persze: ezt is közvetítik mindig. Ha Amerikában éltem volna, gyermekkorom óta minden valamirevaló háborút nyomon követhetnék, de azért így sem panaszkodhatom. Mióta az eszemet tudom tehát, együttélek az erőszakos halál képeivel, megannyi gyilkosságot láthattam, úgy is mondhatnám, már fel sem veszem. Tudtam, hogy a képernyő közelsége mit sem jelent, illúzió csupán, hiszen – eleddig – a háború mindig valahol messze, valahol máshol zajlott. A mindenkori élők általában azt hiszik: mindig mások halnak meg. A háború képei az esti „hír”-fogyasztás rítusának voltak részei. Az ember valamiképp – ugyanúgy, ahogy leszokott arról, hogy a politikát figyelve bármibe is beleszólhasson, ami sorsa alakítását illeti – rákapott arra, hogy elrévüljön mindazon, ami sorról sorra a retinájára kopírozódik. Holtak özönén gázolt át mindenki egy egyszerű hétköznap este. Földrengések, genocídiumok, árvizek szolgáltatták az esti film keretét, de soha senki sem lett álmatlan, a világ valahogy mindig tovább zakatolt.

Most azonban nemcsak a képernyő volt közel, de az is, amit mutatott. Ezek a holtak a szomszéd országban estek el, ezeket a férfiakat a határ közvetlen közelében ölték meg. Mindez innen autóval pár óra távolságra történt, történik folyamatosan. S most arra kell magyarázatot találnunk, miért is nem lett csend például abban a vendéglőben. Miért nem áll meg az élet ebben az országban, miért nem szól valaki hangosan? Háború van. Háború visszavonhatatlanul, itt történik meg és velünk.

És nincs más válasz, mint a televízió. Ez a világméretű csoda, amely létrehozta a Globális Falut. De minden épp ellenkezőképp történt, mint azt az első nemzedék hitte. A távolság eltűnésének élménye nem a világméretű felelősség élményét váltotta ki, nem az emberi nem egységének vizuálisan gerjesztett érzését keltette fel, hanem minden feszültséget kioltott, minden jelentést neutrálissá tett. Az egész világtörténelem most zajló pokla a műsoridő részeként tagolható, ami itt zajlik kétszáz kilométerre, éppoly hihetetlen és felfoghatatlan, mint ami a világ túlsó felén végbement.

A XIX. században a távírón érkezett mondatot értelmezni kellett, egy-egy szörnyű hír nyomán a világ másik felén élők elrémültek, érzéseiknek újságcikkekben adtak kifejezést. Amit csak megsejtettek, amiről csupán egy-egy képet láthattak, töredékes információval rendelkeztek, azt is elképzelték, beleélték magukat a szegény sorsverte idegenek helyébe. Az álmélkodás bizony közel járt holmi szolidaritáshoz.

A televíziós kép rettentő felelőtlenségre nevelt: akarva-akaratlan megváltoztatta nemzedékek morális érzékenységét. A borzalmak sorozatai szép rendbe illeszkedtek, történetekké váltak, szomorú narrátorok búcsúztattak idegen holtakat. A televízióra való egyetlen egészséges reakció a közöny, hiszen mégsem lehet elvárni az emberiségtől, hogy naponta felforgassa életét, gyászoljon, kínlódjon, soha nem látott embereket sirasson. Kérdés persze, hogy akkor miért nézi – túl a szórakoztatáson, túl a nyilvános kivégzések helyén keletkezett űr betöltésén, túl a média rítusainak becézett show-business és a hírpiac kétségbevonhatatlan azonosságán? Végsősoron elég elgondolkoztató, hogy miféle szokás is idegen emberek szerencsétlenségét bámulni, vacsora közben, egy pestközeli vendéglőben. Végre is mit jelent, hogy ez a háború a mienk, hogy itt zajlik? A képernyőről mindez nem látható, a katódsugárcső egyformán közömbösen ereszti át a világ bármiféle eseményét, s a szem ugyanúgy fogadja be azok képét.

Félnivaló persze, hogy a háború immár soha nem lesz realitás, mert e fogalom jelentését – a Sivatagi viharnak elkeresztelt média-show óta – egyre nehezebb globális értelemben is tetten érnünk. Ami van, az a televízió, az ultima ráció által létezik. A mindennapi élet – szép kifejezéssel – medializált élmények láncolata csupán. Ami kimaradt az esti hírekből, az meg sem történt, aki amott nem látható, az talán nincs is.

CNN világuralom itt és most nem kevesebbet jelent, mint a horvátok, a szerbek száműzését a képernyő síkjának illuzionisztikus hiperterébe. Sorsuk, végzetük a műsoridő egy részének kitöltésével azonos. Hírré lettek, ami a televízióban annyit jelent, hogy múlékony képként rögzültek egy-egy estére a retinahártyák százezrein. Andy Warhol néma és öntudatlan követői ők, a másodpercek lovagjai.

Holott azok ott a képen épp tényleg meghaltak. Holott ez a háború itt és most történik, műsoridőtől függetlenül, mégha immár érzékelhetetlen is.

Ha tudni akarjuk, hogy ez a háború mit jelent, zárjuk el a televíziót.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=138