Mozi

Szép álmokat!

Gelencsér Gábor

Fai bei sogni – olasz, 2016. Rendezte: Marco Bellochio. Írta: Valia Santella. Kép: Daniela Cipri. Zene: Carlo Crivelli. Szereplők: Valerio Mastandrea (Massimo), Berenice Bejo (Elisa), Fabrizio Gifuni, Emmanuelle Devos. Gyártó: IBC Movie / Kavac Film / Rai Cinema. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 134 perc.

A gyász: munka – sugallja Marco Bellocchio megindítóan szép, a tekintélyes rendezői életműhöz mérten érett és bölcs filmje. Lehetne érzelgős vagy akár cinikus az édesanyját nyolcéves korában – ahogy mondai szokták – tragikus hirtelenséggel elvesztő főhős nevelődési története; fel-felvillan mindkét szélsőség, ám Bellocchio újra és újra visszatér ahhoz a középhez, amely egyszerűen emberivé teszi történetét. Visszafogott eleganciával bánik a stílussal is. Váltogatja a gyermek-, a kamasz- és a felnőttkor idősíkjait, ám mindenkor pontosan követhetők az események. Távoli motívumokat ölt egymásba vékony, alig látható szálakkal, de sosem önkényesen, avagy tolakodó módon. A halált elfogadni képtelen, lázadó kisgyerek „fausti egyezsége” a hatvanas évek népszerű tévésorozatának feketeálarcos démonjával, Belfegorral egyszerre idézi meg a korszak ikonikus tévésorozatát, és motiválja afféle lélektani thrillerként a felnőtt főhős számára is anyja halálának feldolgozását, aki annak idején a tévé előtt talán jobban félt a pokolbéli fajzattól, mint ölében tartott kisfia. A legtöbbet azonban kitűnő szereplőire bíz a rendező, mindenekelőtt a főhőst három életkorban megjelenítő nagyszerű (gyermek)színészekre. Talán egyetlen cselekményszál szervesül kevésbé a lélektani drámával, az 1993-as Szarajevóban játszódó epizódfüzér. A döbbenetes jelenet, amikor újságíróvá lett főszereplőnk fotóriporter társával egy eltévedt golyó által megölt anyához és a szomszéd szobában zavartalanul a kontrollelt nyomogató gyerekéhez száll ki egy „ütős anyagért”, inkább kínál radikális alternatívát a gyászmunkára, semmint hogy drámai képet rajzolna a balkáni háborúról.

Bellocchio, szemben a rendkívül divatos Sorrentinóval, nem erőlteti ránk nagyszabású ember- és világképét. Egyszerűen arról beszél, amivel előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk: a gyászról, a hiányról, a magányról; arról a fájdalomról, amely akkor ér bennünket, amikor már nem tehetjük meg azt, amit pedig hányszor, de hányszor alkalmunk lett volna… Ezt emeli ki az akkurátusan komponált, minden szálat elvarró, minden motívumot összekapcsoló, hibátlan ritmusú film önmagában álló, folytatás nélküli zárlata. Ismét a nyolcéves kisfiút látjuk anyjával. A film elején rokiztak – most éppen bújócskáznak. A mama túl jó rejtekhelyet talál, gyereke egyre kétségbeesettebb. „Nem vicces”, mondja sírásra görbült szájjal, mígnem végre édesanyja felfedi magát, mire a fia is bebújik mellé a szekrény mélyén álló nagy papírdobozba. Mintha ekkor sejtené meg, kit is fog egész hátralévő életében keresni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/03 54-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13125

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 9