FesztiválNantesKitörési kísérlerletekFáber András
Kiküldött munkatársunk beszámolója
1978–ban jutott egy fiatal, ambiciózus, filmbarát testvérpár, a nantes-i Philippe és Alain Jalladeau eszébe, hogy fórumot kellene teremteni Európában a fejlődő országok filmművészetének. A gondolatot csakhamar tett követte, s eleinte viszonylag szerény, majd évről évre növekvő nemzetközi érdeklődés mellett rendezték meg a fesztivált.
Nem véletlen, hogy éppen Nantes – ez a kisebbségi érzületekre hajlamos, rebellis, protestáns hagyományú város (ahol IV. Henrik francia király már 1598-ban kiadta a szabad vallásgyakorlatot engedélyező híres Ediktumot) – szívesen látta vendégül a fesztiváljára sereglő többszáz külföldi vendéget, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a fesztivál néha felemás érzéseket ébresztett a szemlélőben.
Maga Nantes is felemás jellegű település. Jelenleg mintegy négyszázezer lakosa van: nagyvárosnak kicsi, kisvárosnak nagy. A tengertől jó 56 kilométerre fekszik a szárazföld belsejében, de – mivel a Loire folyó tölcsértorkolata egészen odáig húzódik – tengeri kikötő is. Nyitottnak zárt, zártnak nyitott. Ezek után nem meglepő, hogy a kulturális rendezvényt a szervezők – talán kényszerűségből – üzleti célokkal próbálták összeegyeztetni.
A hivatalos versenyprogramon kívül – tájékoztató jelleggel – öt másik sorozat is futott Nantes-ban (részint a mozikban, részint videón a fesztiválközpontban): a versenyen kívül bemutatott filmeké, az 50-es évek indiai filmjeié, egy thaiföldi filmpanoráma, egy retrospektív összeállítás az argentin filmművészetről (ez alkalomból lsabel Sarli, az ötvenes évek híres argentin szexbombája is megtisztelte a várost jelenlétével), s végül az Európában jól ismert egyiptomi filmmindenesnek, Youssef Chahine-nak (aki rendezőként, forgatókönyvíróként, színészként és producerként működik) is szenteltek a szervezők néhány vetítést.
Zavarban lehettek Jalladeau-ék, hol vonják meg a „három kontinens” határait: így került a versenyprogramba egy szovjet-kirgiz, valamint egy vietnami filmalkotás is (mindkettő a mindennapok hol kemény, hol költői, hol pedig mitikus színekkel festett ábrázolásában jeleskedett, nem nélkülözvén a lírát és az érzelmes kísérőzenét). Tolomus Okejev, illetve Dang Nhat Minh filmjét (A hópárduc utóda, illetve A tizedik hónap is eljön című filmeket) a közönség és a kritika jóindulatú érdeklődéssel fogadta.
A versenyfilmek sem geográfiai, sem pedig esztétikai szempontból nem mutattak arányos megoszlást, s ez a zsűri felemás ítéletében is tükröződött. A Karel Reisz elnökletével tanácskozó testület ugyanis nemcsak az első díjat, de még a különdíjat is megosztva, két-két filmnek adta ki. A nagydíjat – ex aequo – Amir Naderi iráni rendező versenyfilmje, A futó, illetve Hon Hsziao-Hszien tajvani rendező Egy nyár Nagyapánál című alkotása nyerte el. Alberto Fischerman argentin rendező Júniusi napok című műve (amely korábban San Sebastianban már a díjazottak között volt), és a Shanghai Blues című burleszk melodráma, a hongkongi Tsui Hark filmje különdíjat kapott. Egyértelmű elismerésben csak a legjobb operatőr részesült: A sárga föld című kínai alkotás fényképezéséért Csang Ji-mu kapott díjat. Ez utóbbi film a népi Kína múltjába vezeti a nézőt: a történet 1937-ben játszódik a Jangce folyó mellett egy faluban, ahova a kínai hadsereg egy folklorista érdeklődésű katonája népdalokat megy gyűjteni.
A fejlődő országok Nantes-ban bemutatott filmjei között sok olyan volt, amely gyerektörténeteket mutatott be vagy amelyben jelentős szerepeket játszottak gyerekek. Ilyen volt a már említett, díjazott filmek közül A futó és az Egy nyár Nagyapánál is: az előbbi egy kitörési kísérlet viszontagságos története; az utóbbi hol derűs, hol fanyar életképek sorozata. Látszott, hogy a népesség életkorát tekintve is fiatal országokban készültek ezek a filmek.
További jellegzetességük volt a bemutatott filmeknek, hogy a szerelmet bőven ábrázolták, de inkább érzelmi, semmint testi vonatkozásaiban (érthető, hiszen többségükben olyan országokban készültek, ahol ideológiai-politikai szempontok korlátozzák az ábrázolás szabadságát). Az általános prüdéria alól csak az erőteljes török film, A menekülés, illetve a hivatalos programban, de versenyen kívül bemutatott (amerikai tőkével az Egyesült Államokban készült) dél-koreai film képezett kivételt: előbbi a Yilmaz Güney asszisztenseként megismert Serif Gören, utóbbi a még ismeretlennek számító Bae Chan-Ho alkotása. A menekülés egy szerelmese meggyilkolásáért börtönbe zárt asszony, Ayse története. Ayse megszökik a börtönből, hogy számos viszontagság után viszontlássa gyermekeit. Amikor végre eléri célját, a rendőrség újra elfogja. A Deep Blue Night (Sötétkék éjszaka) egy illegálisan az Egyesült Államokba került dél-koreai fiatalemberről szól, aki semmilyen fondorlattól (sőt, bűncselekménytől) sem riad vissza, hogy az olyannyira áhított tartózkodási és munkavállalási engedélyt megszerezze. Ezek is kitörés-történetek, akárcsak A futó, csakhogy míg az iráni film hőse a sport révén végül sikerrel beilleszkedik a társadalomba, ez utóbbiakban a főszereplő a társadalom törvényeit megszegve, s azoknak áldozatul esve keresi (hasztalan) saját boldogulását. Hogy a társadalom politikai vagy erkölcsi törvényei nem mozdíthatatlanok, annak szép bizonyságát adta az argentin versenyfilm, amely – Alberto Fischerman rendező saját bevallása szerint – az első olyan alkotás volt hazájában, amelyik mindennemű cenzúra nélkül készült. A cselekmény a pápa 1982-es argentínai látogatása idején játszódik, s azt mutatja be nagy szuggesztivitással, hogyan kerül szembe a magánember a társadalom elnyomó gépezetével. Szép film, bár szimbolikájának többértelműségét többen az alkotó szemére vetették a fesztiválközpontban rendezett sajtóértekezleten.
Meglepő volt, mennyien ábrázolják filmjükben (olykor szándéktalanul is) a modern civilizáció tárgyi kellékei és az archaikus erkölcsiségű életforma konfliktusát (például az egyetlen – versenyen kívül bemutatott – afrikai film, A gafirei orvos vagy az indonéz Keserű kávé, az előbbi Musztafa Diop, az utóbbi Tegu Karia alkotása: mindkettőben egy modern hivatás – az egyikben az orvosi, az utóbbiban a riporteri – gyakorlója kerül összeütközésbe környezetével, amely anakronisztikus értékrendet követ).
Az elmondottakat összegezve megállapítható, hogy a nantes-i filmfesztivál – ha nem is minden zökkenő és felemásság nélkül (több film, például az Orson Wellesről szóló brazil alkotás útközben elveszett, sok volt a műsorváltozás stb.) – de végső soron jószándékúlag és eredményesen igyekszik közelebb hozni Európához a fejlődő országok filmművészetét. S mindezt olyan időpontban teszi, mikor – főként Nyugat- Európában – a kezdeti lelkesedés után nagymértékben megcsappant a fejlődő országok iránt tanúsított rokonszenv és érdeklődés. A fesztivál szervezői ilyenformán nem kis részben „az ár ellen úszva” igyekeznek lavírozni. Mint a legutóbbi rendezvényük mutatta, nem is sikertelenül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2018 átlag: 5.5 |
 |
|
