KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Örökzöld
• N. N.: Tomás Gutiérrez Alea (1928–1996)
MÉDIA
• György Péter: Tedd a magadévá! Média és közszolgálat
• Simó György: A civilizált reklám Beszélgetés Sipos Józseffel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A démon papucsa Cannes

• Bori Erzsébet: Két kutya húzta Az író Tarantino
• Horváth Antal Balázs: Amerika a taccsvonalról Hollywood-alsó
KÉPREGÉNY
• Kertész Sándor: A képregény Griffithe Százéves rokonság
ANIMÁCIÓ
• Karátson Gábor: Halkoporsók Animáció
DOKUMENTUMFILM
• Csejdy András: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Simó György: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Muhi Klára: A kíváncsiság kútja Magyar tarka
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Az élet filmje Virtuális természet
• Dániel Ferenc: A jövő a páviánoké Krízisképek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Déltengeri presszózene Bukott angyalkák
• Csejdy András: Zoológus pácban Angyalok és rovarok
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Semmihasznák
• Ardai Zoltán: Teljes napfogyatkozás
• Schubert Gusztáv: Jefferson Párizsban
• Simó György: A szikla
• Takács Ferenc: Arc
• Vidovszky György: Leszámolás Denverben
• Boros József: Most és akkor
• Tamás Amaryllis: Legbelső félelem
• Hungler Tímea: Majomparádé
• Simó György: Menekülés az éjszakába

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nyitott utak

Párbeszéd az együttélésért

Bálint B. András

 

A film egyszerű, szép, meggyőző képsorokkal kezdődik. Zsúfolt templom, higgadt, okos szónok, áhítatos tekintetek: Káldy Zoltán evangélikus püspök-elnök beszél híveinek a szeretetről. Arról az erőről, amely minden jóakaratú embert összeköt, az itt-most-együtt-lévőket, a különböző felekezetek tagjait, hívőket és nem hívőket, keresztényeket és marxistákat egyaránt. A prédikációban kimondatlanul is ott lebeg Pál apostol szelleme: „Ha.szeretet nincs bennem, semmi vagyok.”

Voltaképp erre a gondolatra épül Kis József filmje, a Nyitott utak, amelynek alapötlete, szándéka – másfél órában beszámolni a magyarországi egyházak szabad működéséről – mindenképp dicséretes. És a megvalósítás is nagy vonalú: részt veszünk szinte valamennyi nagy és kis egyház istentiszteletén, keresztelési, esketési, áldozási ceremóniáján, megszólal minden jelentősebb felekezet hazai feje, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, a marxista vallásfilozófus, a politikai vezető. S minden szó, minden filmkocka azt a közismert tényt igyekszik alátámasztani, hogy hazánkban a hívők minden korlátozástól mentesen kifejezhetik meggyőződésüket, élhetnek hitük szabályai szerint, miközben hasznos tagjai maradnak-lesznek egy szekularizált társadalomnak, egyenrangú és -jogú polgárai egy, az ateista-marxista elveken épülő államrezonnak.

De hát miért ez a buzgó igyekezet, vallásbékénket felmagasztalandó? Azért, mert mindez csak az utóbbi egy-másfél évtizedben van így, korábban bizony rengeteg feszültség terhelte az egyházak és az állam kapcsolatát, megnehezítve ezzel a hívők mindennapjait is. S ez az, amiről úgyszólván szó sem esik a filmben. Pedig sokkal hitelesebb lenne a vallásos életről kapott képünk, ha a rendező történelmi folyamatában igyekszik legalább felvázolni a felszabadulás óta eltelt csaknem negyven év eseményeit és változásait. Igen, a Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos képviselte bizalmatlanságtól és ellenállástól kezdve (beleértve persze a szerzetesrendek feloszlatását, az egyházi iskolák többségének bezárását, egyes papok jogtalan üldözését) az ötvenes évek belső hidegháborúján keresztül a lassan bontakozó konszolidációig, ami a mostani, valóban ígéretesnek mondható helyzethez vezetett. Mondom, hitelesebb lenne a kép, nem sugallná azt, hogy ez természetes, magától való, adott helyzet, hanem kiküzdött, kölcsönös kompromisszumok révén teremtett s immár tartós állapot, amely nagyjában-egészében megfelel mind a Magyar Népköztársaság belpolitikájának, mind a hívő emberek tömegeinek. S amely – mondjuk ki itt is, bár a filmben túl gyakran elhangzik – a közmegegyezést, a nemzeti egység kialakítását szolgálja.

A történetiség hiányát némileg pótolhatta volna a szociografizálás: betekintés az egyszerű hívők hétköznapjaiba, így is feltárulhattak volna azok az ellentmondások, belső és külső konfliktusok, amelyek életüket végigkísérték, éppen azért, mert minden körülmények közt ragaszkodtak hitük meg vallásához. Hogy erre milyen nagy szükség lett volna, azt egyetlen adat is reprezentálja: egy, a hetvenes években végzett szociológiai vizsgálat szerint hazánkban a felnőtt népesség 46 százaléka bevallottan istenhívő, s csaknem egyötöde aktív hitgyakorló. Magas az arány a mezőgazdasági fizikai dolgozók és az ipari munkások körében (58,8, illetve 43,7 százalék), jóval alacsonyabb a vezető állásúak és az értelmiségiek (14,3 százalék), valamint az egyéb szellemi foglalkozásúak (21 százalék) között. A Nyitott utak alapvető funkciója lett volna bemutatni néhánv valóban nyitott életpályát. A téeszparaszt és az érettségiző diáklány, a művezető és az ingázó segédmunkás, a kistisztviselő és az orvosprofesszor vallomása bízvást megjelölte és kiszélesítette volna azt az emberi horizontot, amelyről már a „hivatalos” megnyilatkozásokból is tudható, hogy létezik, csak az nem derül ki, hogy hol, illetve kikben.

S amíg a hierarchia – az állami és egyházi vezetés – az utóbbi években megegyezésre jutott, kinyilvánította és tettekkel igazolta kölcsönös jószándékát, addig az alsó szinteken, a községi, járási, megyei régiókban még ma is sok türelmetlenséget tapasztalhatunk. Említsük azt az esetet, amikor a dunántúli falu általános iskolájában furcsa egyezséget ajánl az igazgató a lelkipásztornak: mivel több a hittanra jelentkező, mint az előző évben, okíthat ő akárhány nebulót, csak a megyének soványabb névsort küldjenek a tavalyinál…? Vagy azt, amikor a hittanbeíratás napján a buzgó édesanyákat hajnaltól késő estig a falutól húsz kilométerre levő majorságba küldi dolgozni a téesz-elnök…? Esetleg szóljunk arról – némely papok szűklátókörűségét bizonyítandó –, milyen zavart okozhat a fiatalok fejében a katonai szolgálat megtagadására buzdító békeszózat…? Itt nincs időnk és terünk erre – ellentétben a Nyitott utak másfél órájával.

A film őszinte közeledési szándékát, a megnyilatkozók derűlátásának jogosultságát, a mű képi szuggesztivitását így sincs okunk vitatni. Nemes és szép, bár korántsem hibátlan alkotás született egy nemes cél, a vallás mint értékhordozó megismertetése érdekében.

„… a dialógust nem valamilyen pragmatikus, pusztán taktikai meggondolás s a mögötte munkáló manipulatív szándék, hanem a különféle világnézetű emberek együttélésének ténye hívta életre – mindkét fél érdekeinek szolgálatában – olvashatjuk Horváth Pál marxista filozófus tanulmányában, amely mutatis mutandis, a Vigilia tavaly novemberi számában látott napvilágot. – Szükség van a hívők és nem hívők közötti partneri viszony megteremtésére is, hiszen csak egyenrangú felekként érthetünk szót az élet minden területén – a hétköznapok spontán párbeszédeitől a közéletiség szférájában vagy a teoretikusok között folyó véleménycserékig.”

Szót érteni: ma valóban ez a legfontosabb eszközünk az élet megannyi területén. Főleg, ha a szót értést tettek követik. Amilyen – hiányosságai ellenére – Kis József filmje.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6399