KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Örökzöld
• N. N.: Tomás Gutiérrez Alea (1928–1996)
MÉDIA
• György Péter: Tedd a magadévá! Média és közszolgálat
• Simó György: A civilizált reklám Beszélgetés Sipos Józseffel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A démon papucsa Cannes

• Bori Erzsébet: Két kutya húzta Az író Tarantino
• Horváth Antal Balázs: Amerika a taccsvonalról Hollywood-alsó
KÉPREGÉNY
• Kertész Sándor: A képregény Griffithe Százéves rokonság
ANIMÁCIÓ
• Karátson Gábor: Halkoporsók Animáció
DOKUMENTUMFILM
• Csejdy András: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Simó György: Kezelt dokumentumok Beszélgetés Domokos Jánossal és Dömötör Péterrel
• Muhi Klára: A kíváncsiság kútja Magyar tarka
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Az élet filmje Virtuális természet
• Dániel Ferenc: A jövő a páviánoké Krízisképek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Déltengeri presszózene Bukott angyalkák
• Csejdy András: Zoológus pácban Angyalok és rovarok
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Semmihasznák
• Ardai Zoltán: Teljes napfogyatkozás
• Schubert Gusztáv: Jefferson Párizsban
• Simó György: A szikla
• Takács Ferenc: Arc
• Vidovszky György: Leszámolás Denverben
• Boros József: Most és akkor
• Tamás Amaryllis: Legbelső félelem
• Hungler Tímea: Majomparádé
• Simó György: Menekülés az éjszakába

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A bárányok hallgatnak

Sneé Péter

Képzeletünket leigázzák a sorozatos gyilkosságok. Rémülten kutatjuk magunkban: miféle lelki hátterük van a rémségeknek. E film azonban mégsem erről, hanem a thriller-készítés pszichológiájáról árulkodik inkább. Felvonultatja mindazt, amit tudni érdemes és talán lehet e témában.

A kínai jang-jin ábrára emlékeztet kibontakozó Univerzumunk, sötét és világos áll szemben s játszik egymásba – a kannibál pszichiáter nagy tisztelője az intelligenciának, a nyíltságnak és a bátorságnak, ellenben a rend túlkarikírozott képviselője, a szíjas arcú FBI-vezér majdnem nyugtalanítóbb figura – köztük ott vergődik az alkatilag kiszolgáltatottnak látszó, törékeny nyomozónő, benyomásunk és a viktimológia szerint potenciális áldozat, kinek lelkében bárányok sírnak és kit a nyomozás félelmes csendje vesz körül. Őt az akarat és az adottságok belső küzdelme teszi alkalmassá a meghasadt világ összekötőjének szerepére.

A normalitás széles távlatait, világos színeit az abnormitás sűrű homálya, szűkös, testközeli viszonyai váltogatják, az iskolás szabályosságot a kusza labirintus követi, melyben a tudatalatti megelevenedett szörnyei élnek – mit sem törődve a személyes integritással. Közelképeik abszurdumig fokozzák a tekintet bűverejét és hipnotikussá teszik a gesztusokat. Jó ideig eltart, mire felfoghatóvá válik, teljes valójában jelenik meg a borzalom. Pontosan kiszámított a pillanat, hiszen a rendező tisztában van azzal, hogy leghatásosabb feszültségteremtő eszköze az idő és nem a látvány. A ritmust váltogatja tehát: felpörget és elaltat, hogy az újabb meg újabb sokkokat ne háríthassa el a fáradt közöny. (Itt téved a legtöbb alkotó, rogyásig halmozván a vadabbnál vadabb látványt, kimerít és nem ügyelve arra, bírunk-e még borzongani, vagy már csak gyötrötten kuncogunk a rémségeken).

A cselekmény a szereplők teljes élet-idejébe ágyazódik születésétől, legkésőbb kamaszéveitől determinált mindenki és annak rendje s módja szerint körülményesen be is számol erről. Amit lehet, mutatnak a visszatekintő képsorok, ám az indíttatások zömét szimbólumokra bízzák. Egy gyermekfejjel már megélt, meseszerű szabadítási kísérlet ismétlődik felnőtt korban, ahogy lelkünkben, ősalakok vívják végeérhetetlen küzdelmüket a mozivásznon. Jelképes gesztusokkal tromfolnak egymásra – bár szópengék villannak olykor – és maradéktalanul kiaknázzák a térbeli elhelyezkedés különféle viszonyt tükröző formáit: meggondolt és precízen kimért a közeledés és a távolodás, a szembenézés vagy elfordulás, az ölés és a harapás, az ellenfél elfogyasztása, illetve fagyasztóba küldése.

Egy énjével elégedetlen lázadó emberbőrből varr magának új ruhát, új alakot, akár egy isten; az áldozat ölni is hajlandó, a gyilkos meghal. S amint emelkedünk az animálistól a humánus és köznapi, majd pedig a transzcendens felé, úgy dúsul az utalásrendszer filmtörténeti motívumokkal, hogy eljusson az egyértelmű rájátszásig és megjelenjen a film örök, elpusztíthatatlan Nosferatuja, s véle egy esetleges folytatás esélye. A film Londonban, Párizsban nagy sikert aratott, bizton várhatók a következő fejezetek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=441