KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/június
KRÓNIKA
• Szoboszlay Péter: Jan Poš (1920-1996)
AFRO-AMERIKAI FILM
• Turcsányi Sándor: Gangsta’ Paradise A fekete mozi
• Halápi Csaba: A közellenség Rap
OROSZ MÉDIA
• Vígh Zoltán: Kajf! Orosz média
• Vígh Zoltán: Kino
DOKUMENTUMFILM
• Simó György: Homunkuluszok es Holdjárók Beszélgetés Csepeli Györggyel és Wessely Annával
• Tamás Amaryllis: A szegények dühe Beszélgetés Ember Judittal
ANGELOPULOSZ
• Bori Erzsébet: Bűnbeesés közben Odüsszeusz tekintete
• Varga Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel
• Vasák Benedek Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel

• Tillmann József A.: A tengerparti kert Jarman, a kertész
• Bikácsy Gergely: Az írás meg a kép Marguerite Duras halálára
MARLENE DIETRICH
• Kőniger Miklós: Kicsit bolond Berlini hagyaték

• Pintér Judit: Egy város portréja Római szonáta
KRITIKA
• Bíró Yvette: Nyomkeresés a fehér városban Lisszaboni történet
• Bakács Tibor Settenkedő: Mitől szorong Hollywood? 12 majom
• Fábry Sándor: Nem fog a macska... Punta Grande
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mary Reilly
• Ardai Zoltán: Las Vegas, végállomás
• Barna György: Az utolsó tánc
• Barotányi Zoltán: Showgirls
• Tamás Amaryllis: A tuti balhé
• Hegyi Gyula: Madárfészek
• Barna György: Közönséges bűnözők
• Harmat György: A szerelem színei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A kifacsart ember

Kövesdi Rózsa

 

A mindennapi hírek szinte lépten-nyomon terelik figyelmünket az úgynevezett harmadik világ – Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országainak – növekvő gazdasági-politikai súlyára. Ugyanakkor a harmadik világ filmművészete – amelyet Glauber Rocha, a brazil új hullám a „cinema nôvo” nemrég elhunyt vezéregyénisége   tömören „harmadik film”-nek nevezett el – mintha nem is létezne számunkra. A nemzetközi fesztiváldíjak időről időre felkeltik ugyan érdeklődésünket a „harmadik film” törekvései iránt, de – sajnos – Magyarországon ezek a néha jelentős eredmények sem keltettek eddig túl nagy visszhangot. Ezúttal brazil sikerről számolhatunk be: az 1981-es XIL Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon João Batista de Andrade író-rendező filmje, A kifacsart ember arany díjat nyert.

Valójában nem könnyű dolog meghatározni, mit értünk a „harmadik film” fogalmán. Bizonyos, hogy többet jelent annál a puszta ténynél, hogy egy film a harmadik világ valamelyik országában készült. Az első szembeszökő változás, hogy e filmek már nem az egzotikum erejével kívánnak hatni, egyszerűen csak egy másik (valljuk be, az európai néző számára idegen) világot mutatnak meg. Nem véletlen tehát, hogy zavarban vagyunk, itt nem tudjuk pontosan „helyükre tenni” az embereket, mert nem ismerjük sem a körülményeket, sem a gondolatvilágukat. Talán a témaválasztás, a filmnyelv és a célkitűzés sajátosságában találhatjuk meg a „trikontinentális film” jellemző vonásait. A cél mindenekelőtt a saját világuk megjobbítása. Ennek eszköze itt a markánsan aktuális, lokálisan  hétköznapi téma és az annak mintegy alárendelt, azt szolgáló képi nyelv.

Andrade filmjének színhelye – Brazília – földrésznyi ország, Latin-Amerikában a legnagyobb, a legnépesebb, iparilag a legfejlettebb, a harmadik világra jellemző gyarmati múlttal, minden elmaradottság fő forrásával és kirívó gazdasági és társadalmi ellentmondásokkal, amelyek jellegzetesen nyilvánulnak meg az ország földrajzilag is körülhatárolható tájai között. Az Észak a nyomor birodalma. A Dél, az iparosodás központja a „paulistáké”, akik lényegében a gyarmatosítók szerepét vették át az országon belül. Ide, a sokmilliós nagyvárosba, Sào Paulóba irányul északról a földjüket vesztett, nagyrészt írástudatlan parasztok spontán, tömeges, feltartóztathatatlan áramlása, mert itt remélnek munkát, jobb életet. A kifacsart ember e vándorlás végeredményét vizsgálja, a kiszolgáltatottságot, a parasztból munkássá válás gyötrelmeit.

A kerettörténet krimibe illő: egy munkás a kiváló dolgozók tiszteletére rendezett ünnepségen leszúrja gratuláló munkaadóját. A krimi üzenete: forradalmi példabeszéd a szakszervezeti mozgalomról, a munkások összefogásának fontosságáról. A film főhőse mégsem ez a munkás, aki a körülmények adta kényszerhelyzetben válik gyilkossá, hanem annak véletlen-vétlen hasonmása, akit a tett elkövetésével vádolnak. (Mindkettőt ugyanaz a színész, Jose Dumont alakítja, kitűnően.) A hasonmás is északról jött, de ő nem munkás, hanem írástudó, sőt kétszeresen is az, hiszen nemcsak a szó eredeti értelmében tud írni, hanem költő is. Filléres versesfüzeteinek árusításából próbálna megélni, de ezt megakadályozzák, mivel nincsenek hivatalos papírjai. A költő menekül a letartóztatás elől, munkássá válik, újra és újra átéli alteregója helyzetét. A véletlen hasonlóság által elindított menekülés a költőt a sorsközösség vállalásáig viszi és ezzel a hasonlóság is jelképes tartalmat kap, az értelmiség feladatát példázza.

Ez a film egyszerre naiv és kimódolt, hiteles környezetrajz és kiagyalt helyzetek meghökkentő összeelegyítése.

A magyar néző számára ebben az idegen környezetben éppen a valószínűtlen élethelyzetek tűnnek a legvalószerűbbnek. Egy embernek nincsenek iratai, így nem sok esélye lehet arra, hogy bebizonyítsa: nem azonos egy körözött gyilkossal. A helyzet képtelen, mégis elfogadjuk. Hátborzongató, hogy a munkásokat rajzfilmekkel lehessen oktatni a munkaadóik tiszteletére, a módszer praktikussága mégis hitelessé teszi ezt stb.

Ezzel szemben a didaktikára túlérzékenyek vagyunk. Maga az alapmotívum, a költő és a munkás külső hasonlósága is eléggé erőszakolt. A kizsákmányoló burzsoázia leleplezéséhez használt régi, bevált hatáselemek, mint a dőzsölés, henyélés, jótékonykodás szinte groteszkül leegyszerűsítettnek tűnnek fel. Mégis kár lenne ezen gúnyolódni. Andrade nyilvánvalóan magáévá tette Glauber Rocha programját: „A film a brazíliai valóság megismerésének hatalmas eszköze lehet, kérdésessé teheti ezt a valóságot, sőt fel is forgathatja.” Vajon mi fogunk-e még egyszer csak félennyire is hinni a filmművészet hatalmában, társadalmi hatékonyságában?

A „harmadik film” mindenesetre „tiszta szívvel” betört a filmvilágba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6646