|
Év
1996/május
|
KRÓNIKA
Bikácsy Gergely: René Clément halálára
Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban
Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
Hegyi Gyula: City Hall
Hungler Tímea: A halál napja
Harmat György: A gyanú árnyéka
Hungler Tímea: Tökéletes másolat
Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
Tamás Amaryllis: Az esküdt
|
|
|
|
|
|
|
Corbiau: FarinelliA hangGelencsér Gábor
Mintha ez a forma lenne mostanában az igazi adu az amerikaiakkal szemben. Belga film Farinelliről. A művészetrajzok – jobb esetben – nem pusztán műveket és művészsorsokat állítanak elénk, hanem a kettőt mintegy egymás tükörképeként próbálják megérteni. Az alkotás és az alkotó csodálata között megoszló figyelem érdekes módon az igazi nagyságokról szóló történetekben (Van Gogh, Mozart) a művészt állítja a középpontba, s a művek csak mintegy a háttérből – vagy még onnan sem – aranyozzák be a legtöbbször igencsak küzdelmes pályát. Ezekben az esetekben az alkotások annyira erősen jelen vannak a kulturális hagyományban, hogy a művész életének felidézésekor bízvást el lehet tekinteni tőlük. Más a helyzet a másodvonalba tartozó, kevésbé ismert alkotókkal. Az ő esetükben annál nagyobb tere van a művek vagy éppen az alkotófolyamat közvetlen bemutatásának, hiszen ebben az esetben indokolni, bizonyítani kell, miért éppen rájuk vagyunk kíváncsiak… S ellentmondásos módon ezek azok a művészéletrajzok, amelyek szívesen tesznek fel a művész sorsával és a művekkel kapcsolatban általános kérdéseket (nyilván itt is az „alapanyag” egyszerűsége teszi lehetővé – vagy éppen igényli – az elvonatkoztatást). Az eseménytelen egzisztencia mögött feltárulhat az atelier-dráma, művész és művészet párviadala. Az utóbbi évek legpontosabb életrajzi filmjei éppen ilyen vékonyka életanyagból nőttek ki: a XVII. századi francia viola da gamba-művész, a napkirály fennhéjázó udvarából a művészet alázatos remeteségébe megtérő Marin Marais (Minden reggel), vagy birsalmafácskájának festőkrónikásául szegődő, a madridi forgatagból ekképpen kivonuló Antonio Lopez „unalmas” életéből (Álom a fényről).
Különös érdeklődés és siker övezi az utóbbi évek európai filmes művészéletrajzait. Mintha ez a forma lenne mostanában a kontinens filmművészete számára az igazi adu az amerikaiakkal szemben. A művészéletrajzok valóban kitűnő lehetőséget adnak gondolatiság és hatásosság ötvözésére, méghozzá az anyag megerőszakolása és a szellem elárulása nélkül.
A belga Gérard Corbiau Farinellije kulturáltan betagozódik a fent leírt filmek csoportjába, de semmiképpen nem tartozik e típust létrehozó vagy átalakító alkotások közé. Gondolatiságának középpontjában az egymásra utaltság, a hatásosság homlokterében pedig a kasztrált énekes hangjának reprodukálása áll. A film mindkét feladatot példásan megoldja. Az egymásra utaltság gondolata gazdagon, több szálon is kibomlik: a zeneszerző Riccardo Broschi művei semmit sem érnének öccse, Carlo – művésznevén Farinelli –, a kasztrált énekes hangja nélkül; Farinelli tehetsége üres virtuózitás maradna, ha nem énekelhetné a hangjához igazán méltó Händel-műveket. S az egymásra utaltság másik, bizarrabb vetülete: a hangjával nőket hódító kasztrált énekes csábításait bátyja fejezi be…
Nota bene: a XVIII. századi operaszínpadok varázslatos díszleteiben és kosztümjeiben éneklő Farinelli óriási, három és fél oktávos terjedelmű hangját is két énekes, egy kontratenor és egy szoprán (Derek Lee Ragin és Ewa Mallas Godlewska), valamint egy sor technikai rafinéria segítségével állították elő. Ezen a ponton a rendező mintha visszaélne helyzetével, s mivel az énekes eredeti hangját nem ismerjük, nem létező, „embertelen” hangot kreál. Jobb lett volna, ha ő is megfogadja Händel Farinellinek szóló szigorú kritikáját: semmit sem ér a csodálatos hang, ha csak elámítani tudja a közönséget, megrendíteni nem képes.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1113 átlag: 5.49 |
|
|
|
|