|
Év
1996/május
|
KRÓNIKA
Bikácsy Gergely: René Clément halálára
Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban
Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
Hegyi Gyula: City Hall
Hungler Tímea: A halál napja
Harmat György: A gyanú árnyéka
Hungler Tímea: Tökéletes másolat
Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
Tamás Amaryllis: Az esküdt
|
|
|
|
|
|
|
KrónikaGillo Pontecorvo (1919–2006)Bikácsy Gergely
Október közepén, a Római Filmünnep kezdete előtt egy nappal halt meg. A nekrológok és az emlékvetítések után némi csodálkozással fedezhettük fel, hogy bár elfeledett rendezőnek látszott, mégsem egészen a múlthoz tartozik. Néhány dokumentum-kísérlet után az 1960-as Kápó teszi ismertté a nevét. Az egyik első új szemléletű, az addigiaknál keserűbb, kevésbé patetikus, kevésbé egyszínű film a koncentrációs táborok világáról. Volt benne valami közös Andrzej Munk Nő a hajón című befejezetlen remeklésével. (Hosszú évek múltán a nagyon távoli rokon, Angi Vera története juthatott párhuzamként a tágabb képzeletű néző eszébe...)
1965/66-ban Franciaországban betiltják Az algíri csata című, friss sebeket feltépő, dokumentáris eszközöket használó két órás filmjét. Az esetnek hatalmas politikai és kritikai visszhangja van, végül a velencei fesztivál Arany Oroszlánját kapja meg. Máig ez a legemlékezetesebb filmje: művészileg megkophat, de dokumentatív ereje és feszültsége máig hitelessé, gazdag történelmi vitákra alkalmassá teszi. Művei mindig „bizonyítani” akartak valamit, és ugyancsak erős tehetség kell, ha a rendező nem akar már leforgatásakor avulttá, sok esetben iskolás-nevetségessé (viszolyogtatóvá) válni. Pontecorvo Algíri csatája ma ugyanúgy megosztaná a nézőket, mint születésekor, sodró erejétől ellenzői sem szabadulhatnának. Pályájának csúcsára érkezett. A hetvenes évek végén az ETA utolsó nagy Franco-korszakbeli merénylete hátterét próbálta fikcióval átvilágítani – sikertelennek ítélték, s később sem keltett új figyelmet.
Hadd idézzem most 1970-es Queimada című filmjét. Valahol az Antillák szigetén hatalmas népi felkelés söpör el egy zsarnoki rendszert. Az amerikai kormány az új, felszabadító népvezér mellé áll (Marlon Brando játssza a tanácsadót). A naiv népfi zsarnok lesz: óriási felkelés körvonalai sejlenek fel rezsimje ellen... Átlátszó történelmi parabola? Ördög tudja: én többféle parabolát és „üzenetet” láttam benne, többféle politikai tanulságot. Erre is visszarévedve Pontecorvo életművét meglehetősen nyitottnak érzem.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1044 átlag: 5.48 |
|
|
|
|