|
Év
1996/május
|
KRÓNIKA
Bikácsy Gergely: René Clément halálára
Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban
Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
Hegyi Gyula: City Hall
Hungler Tímea: A halál napja
Harmat György: A gyanú árnyéka
Hungler Tímea: Tökéletes másolat
Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
Tamás Amaryllis: Az esküdt
|
|
|
|
|
|
|
KritikaPályán kívülNői válogatottVincze Teréz
Iránban a szurkolás férfias élvezet, a nők nem járhatnak focimeccsre. Panahi szatírája a kettéosztott Perzsiáról.
Jafar Panahi új filmjének láttán először az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy a nyugati és a keleti filmgyártás egy tekintetben mindenképp teljes összhangot mutat. Mostanában ugyanis bárhol készüljön is film a futball kapcsán, ezekben a művekben magát a játékot sosem látjuk egy pillanatra sem. A világ mindkét felén arra szolgál a foci, hogy a társadalom sajátos, a sporttal kapcsolatba hozva különös fénytörésbe állítható anomáliáiról meséljenek a filmkészítők. Nyugaton a futballhuligánok hordáitól nem látni a zöld gyepen zajló eseményeket (A futball-faktor, Huligánok), Panahinak pedig a focimeccsről kitiltott nők adnak alkalmat, hogy kritikus látleletet nyújtson az iráni társadalomról.
Jafar Panahi – sokakkal együtt a kortárs iráni film jelesei közül – Abbas Kiarostami köpönyegéből bújt elő, rendezőasszisztensként nála tanulta a szakmát. Kettőjük művészi alkata között azonban fontos különbség, hogy míg Kiarostami filmjei határozottan kerülik a politikai aktualitást, Panahi A kör című munkája óta kifejezetten kritikus hangon beszél Iránról: A körben a társadalom margójára szorult, az abszurd törvények következtében kriminalizálódott nőkért emelt szót, a Vér és aranyban pedig a társadalmi egyenlőtlenségek és a háború okozta traumákra hívta fel a figyelmet. E drámai hangvételű művek után a Pályán kívülben a nevetés lesz az ideológia fegyvere: a felháborító helyzet abszurditásának ábrázolásával a rendező – néha már-már felszabadult – nevetésre hívja nézőit.
A kiindulópont ezúttal is a kortárs Irán egy jellegzetes vonása – melyre talán kevesebbet gondolunk az éppen aktuális nukleáris konfliktus árnyékában –, mégpedig az, hogy Irán az utóbbi időben kezd valódi futballnemzetté válni. Aki nem figyeli ugyan a foci VB-k alakulását, de sok iráni filmet néz, láthatta, hogy a futball állandóan feltűnik valamilyen formában. Kiarostami Az élet megy tovább (1992) című filmjéből megtudjuk, hogy a nagy iráni földrengés idején a filmbéli falucskában sokan azért maradtak életben, mert nem voltak otthon: a focimeccset nézték a kocsmában. Panahi A tükör című munkájában, melyben egy kislány próbál hazajutni az iskolából Teherán rengetegében, a hangkulissza visszatérő eleme egy futballközvetítés, mely különböző hangforrásokból „hallatszik be” a filmbe, s kíséri a kislány kalandjait (akkoriban kvalifikált Irán nemzeti válogatottja az 1998-as VB-re). A Pályán kívül szempontjából sem közömbös, hogy az iráni csapat az 1998-as labdarúgó VB-n az ország sporttörténetének legnagyobb sikerét érte el: csoportmeccsen 2:1-re legyőzték az iráni sajtóban csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok csapatát. Azóta a foci nemzeti ügy, úgyhogy nem meglepő, hogy a szemfüles rendező 2006-ban az aktuális VB-re való kijutást eldöntő Irán–Bahrein mérkőzésre szervezte rá filmje forgatását. Így kötve össze az egyik nemzeti ügyet (a focit) a másikkal (a nők helyzete Iránban).
A másfélórás film nagyjából a meccs ideje alatt játszódik az eseménynek helyet adó stadionban (ott és akkor forgatták). Az egész egyetlen alapszituációra kidolgozott improvizatív variációk sora. Az improvizációk főszereplői azok a lányok, akik magukat férfinek álcázva (mivel a nők Iránban nem látogathatják a futballstadionokat) sikertelenül próbáltak bejutni a meccsre. Ők egy kordon mögött várják elszállításukat a stadion külső folyosóján. Panahi azt kérte a szerepre kiválasztott (amatőr) lányoktól, hogy találjanak ki maguknak egy karaktert, illetve próbálják maguk kidolgozni azt az álruhát, amiben megpróbálnának bejutni a stadionba. Mindezeket azután beépítették a filmbe, s így az iráni filmek javától megszokott spontaneitás szerves része lett a műnek. A helyzetek és párbeszédek, melyekbe a fogvatartók és fogvatartottak keverednek, igen eredeti komikus jelenetekkel ajándékozzák meg a nézőket.
A stábot (megérdemelten) a szerencse is segítette, hiszen Irán megnyerte a mérkőzést, kvalifikált a 2006-os VB-re, s így egy fura, felemás happy end tanúi lehetünk, amint a lányokat a rendőrőrsre szállító busz végighalad az örömmámorban úszó (férfi)szurkolókkal teli Teherán utcáin. A női hősök sorsán keresztül ezúttal egy olyan nemzet képét látjuk, mely a nemzeti örömtől és büszkeségtől is megpróbálja távol tartani nőnemű tagjait.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 843 átlag: 5.39 |
|
|
|
|