Borowczyk és LenicaA csendéletevő parókaKemény György
Animációs emberkísérletek: lengyel papírforradalom régen és ma.
1958. Kelet-Európa, szocializmus. Valamennyi idetartozó országban az állam által támogatott pocsék, korszerűtlen művészet. És akkor jön egy már világhírű, kiváló lengyel plakátgrafikus, Jan Lenica, és barátjával, a filmes Walerian Borowczykkal megcsinálják A ház című rövidfilmet.
„Kísérleti film” volt az akkori címke az ilyen, a kötelezőtől harántul eltérő alkotásoknak, amivel azt próbálták kifejezni, hogy kéremszépen ez nem film, amit látni tetszik, hanem csak kísérlet. Mintha lenne kísérleti élet, meg igazi élet. Csak jó, vagy rossz élet, jó és rossz film, jó és rossz politikai rendszer van, „kísérleti” nincs, a fogalom fából vaskarika. A ház egyszerűen csak remekmű, még most is az. Tudom, mert a minap újra láttam, a XI. Lengyel Filmszemlén vetítették egyéb régi és új lengyel animációs filmek társaságában „Reanimáció” cím alatt. Ez a rövid mozidarab eszköztárában mind a filmművészet, mind a képzőművészet legprogresszívebb vonalát folytató szürrealista álmok sora több epizódban, sajátosan egyedi, összetéveszthetetlenül „lengyeliskolás” módra. Sűrű levegőjű és 1958-as-keleteurópaian nyomasztó. Eközben játékosak is ezek az egypercesek, akár Örkénynél, amelyeket mindig egy fekete háttérből intenzíven ránk néző szép női arc választ el egymástól.
Először sokablakos, élettelen házhomlokzatot látunk, és múlt század eleji lexikonok, divatlapok metszetfiguráinak, tárgyainak meghökkentő montázsát, táncát, majd két férfi vívó-, később karate-viadalát a film őskorára, Maybridge-re emlékeztető módon, de itt a szaggatott, stroboszkóphatású mozdulatok egyre gyorsabbak, vadabbak, szenvedélyesebbek. És jön 47 év óta dédelgetett kedvencem, a csendéletevő paróka. Akkor a Lengyel Kultúrában láttam, és körülbelül olyan, máig tartó hatása volt rám, mint Dali- és Buñuel Andalúziai kutyájának. Itt sem beszélhetünk animációs filmről, hiszen minden valóságos. Visszafogott, sötét színekkel fotózott, elég sivár csendélet egy asztalon. Felmászik egy szintén sötét paróka és gondolkodás nélkül nekiesik az ott sorakozó üvegnek, pohárnak, reccsentve összetöri azokat, majd felfalja. Egy narancs menekülni próbál, a paróka üldözi, és mint a tévécsatornákon látható természetfilmekben, itt sincs kegyelem, a paróka utoléri, és hamm, bekapja őt is. Mint a mesében. Mint a nagyon baljós, nagyon sötét mesében. És mindannyian tudjuk, hogy másról, többről van szó, valódiról és álságosról, kiszolgáltatottságról és a hatalom önkényéről. Újabb epizódban meg az látható, hogy kabátos férfi bejön, fogasra teszi a kalapját, majd kimegy egy másik ajtón. Újra bejön az első ajtón, fogasra teszi, kimegy. Bejön, felteszi, kimegy, bejön, felteszi kimegy, be, fel, ki… Andy Warhol, repetitív zene, korát megelőzve. Ezután a szép refrén-nő leveszi rólunk tekintetét, oldalt fordul, ahol egy gyönyörű, ideális férfifej néz szembe vele: kirakati ruhabábu polcra tett feje. A nő hozzálép, gyengéden simogatni, majd egyre erotikusabban csókolgatni kezdi, mindaddig, amíg annak szeme, ajka be nem szakad, és az egész brillantínozott hajú fej össze nem roppan. Végül a filmeleji sok vakablakú házhomlokzat.
Ennyi A ház, amely kisfilm létére felejthetetlen remek; nem a méret a lényeg, Rubens Louvre-beli Medici Mária élete-témájú, hatalmas vászonsora megkérdőjelezhető, viszont kicsike madaras portréja fiáról: mestermű. Teljesen más karakterű, és igazi rajzfilm Daniel Szczechura Fotelje (1963). Jobbára felülnézetben látunk egy üléstermet elől elnökségi asztallal, tele logo-szerű, tehát minimálisra stilizált emberrel. A kivétel egyetlen üres elnökségi fotel, amelyért versengés indul. Valaki felkel a közönség széksorai közül, hogy az áhított fotelbe ülhessen, de a többiek elrángatják, elgáncsolják. Az utolsó gáncsoló indul el ugyanoda, de hasonló sorsra jut, mint elődje. Van, aki ravasz labirintuskacskaringókkal indul az áhított cél felé, de neki sem sikerül kicseleznie a többieket. Számos kudarcot valló kísérlet után valahogy egyiküknek mégis sikerül a fotelbe ügyeskednie magát. A többiek „egy emberként”, tomboló tapsviharral jutalmazzák. Ismerős ez így az életből? 1963-ban is az volt.
Ryszard Czekala 1971-es Appelje megint más, egy harmadik fajta gondolkodás és megvalósítása. Szürke filmen szürkezubbonyos, kopasz, mozdulatlan, végtelen rabsor. Csak egyvalaki mozog előttük, a közben (németül) „fel” és „le” parancsokat üvöltő SS-tiszt. A nagyon jól, háromdimenziósra megrajzolt tar koponya-dombsor hol letűnik a képből, hol újra felemelkedik. És egyszercsak fent is marad az ütemesen folytatódó parancsok ellenére. Katonák, csattogó gépfegyvertűz, mindenki holtan bukik le. Kivéve egyetlen rabot. Hozzá megfontolt léptekkel lépdel oda a parancsnok, és maga lövi le. A szürkén maradt vásznon még egy darabig visszhangzik a pisztoly dörrenése. A grafikailag, ritmusban, hangban kiválóan megcsinált szikár filmmel két bajom volt. Számomra meglepő ugyanis, (ott nyilván természetes), hogy 26 évvel a második világháború után még mindig nem emésztették meg, még mindig foglalkoztatta a lengyel művészeket ez a háború, minden borzalmával az aktuális ma helyett, és az is zavart, hogy túlságosan didaktikusan, „egy az egyben” dolgozta fel ez az animáció a témát. Akkor már sokkal inkább az elvont paróka-szimbólum.
Hanem megintcsak következett egy zseniális munka a Filmszemlén, Zbigniew Rybczynski Tangója (1980), ez az izgalmas, színes, élő-szereplős, mozgó-montázs-film. Eleven, színes és üres szoba. Az ablakon berepül egy labda, gyerek mászik be ugyanott, felkapja, kimászik vele. Azután újra. Meg újra. Kicsapódik egy ajtó, fiatal anyuka jön be kisbabáját szoptatva, majd ágyacskába fekteti. Ez is ismétlődik és ismétlődik, keresztezvén a labdás kisfiút. Tolvaj lopódzik be, a szekrény tetejéről nagy cuccot emel le, majd kicseni. E harmadik szólam is újra meg újra gazdagítja mozgásával a másik kettőt. Átlag-polgár esik be fáradtan és veti le kabátját számtalanszor: negyedik szólam. Háziasszony jő. Kislány. Atléta-trikós pasi. Egyre több ember mozog a szobában ezerszer ismételve néhány mozdulatát, még egy vécét is áthurcol valaki rengetegszer. A nyüzsi, a sajátos koreográfia egyre bonyolultabb, kezd elviselhetetlen lenni ez az eleven zsúfoltság, de nem annak a még bejövő párnak, amelyik az ágyra veti magát, majd önfeledt szeretkezésbe kezd. És szintén sokszor. Azután lassan kifogynak a szereplők a szobából, mígnem egyetlen néni marad bent, meg a filmeleji labda, amelyet – csavarintás – ezúttal ő visz ki. Újra üres a szoba. Zenei gondolkodású kompozíciót láttam, vagy akár abszurd színdarabot (Mrozek: Tangó!), mindegy: ez egy kimagasló, egyéni, kiváló animációs film még ma is. Bánt, hogy ezeket, ilyesmit miért nem lehet a sarki videós vagy DVD-boltban megvásárolni, többszöri megnézésre valók. Végezetül egy teljesen friss rövidfilm, a Tomek Baginski rendezte Az esés művészete 2004-ből. Korszerű, a digitális eszközöket fölényesen kezelő, színes, szélesvásznú animáció, kicsit bábfilmszerű, karikaturisztikus, de a vászonról szinte elénk domborodó 3D-s mozi. Ez is egy ronda, „blablabla” szövegű tiszttel indul, aki „indoklása” végén ványadt kiskatonát rúg egy toronyból a mélybe. Ott a halott katonát egy még a tisztnél is ellenszenvesebb „szakember” hatalmas szerkentyűivel, mindenféle technikai praktikákkal olyannyira megmozgatja, hogy az szabályosan táncolni látszik, s a siker örömében maga az „alkotó” is táncra penderül, remek, a Kusturica-filmekére emlékeztető zenére. Végül újabb rúgás, újabb kiskatona. A filmcsinálás ünneplése, ám témája keserű kritikája a modern, digitális, bármire képes technikáknak, és ez a belső ellentmondás figyelemre méltóvá, elgondolkodtatóvá teszi ezt a ránézésre valószínűleg egész fiatal alkotó által készített animációt. Én azonban rögeszmésen megismétlem: a vadonatúj Az esés művészete sem tudja elfelejttetni A ház tartalmi és formai zsenialitását, a sötétségbe vágott éles reflektorfényét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1221 átlag: 5.33 |
 |
|
