KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Loius Malle önmagáról

Bikácsy Gergely

 

„Louis Malle? Ki az?” – kérdezhették a Szívzörej magyar nézői néhány hónapja. „Igen, a Zazie..., igen, a Viva Maria, bólintottak bizonytalanul a tájékozottabbak, halványuló hatvanas évekbeli emlékeik közt kotorászva. Nouvelle vague... hatvanas évek... hol van ez már, viszont Louis Malle ma is a francia film legjobbjai közé tartozik. Igaz, nálunk még a szakmabeliek, a kritikusok sem ismerik életművét, neve, esetlegesen látott filmjei köré nem rajzolódik ki semmiféle művészi „holdudvar”. Louis Malle par Louis Malle, ez az önéletrajzi jegyzeteket s filmjeihez kapcsolódó úti beszámolókat tartalmazó könyvecske nyilván jó néhány olvasót közelebb visz a rendezőhöz.

Huszonhárom éves korában már nagydíjas filmrendezőjeként szerepel Cannes-ban. A film azonban, A csend világa Cousteau kapitány műve volt, a főiskolás Malle szinte véletlenül került melléje asszisztensnek-társrendezőnek. „A papa csemetéje, a papa pénzével” – évtizedekig kíséri még Malle-t ez a vélekedés. Egy jól hangzó címke ellen nehéz védekezni. A csend világa után Bresson mellett dolgozott, majd 1956 novemberében Budapesten találta magát tévériporterként. („Első lecke a reálpolitikából” – jegyzi meg.) Hazatérve végre megrendezheti első saját filmjét. A Felvonó a vérpadra jellegzetes nouvelle vague film, ideges és érzékeny ritmussal, némi „fekete humorral”, a krimi-paródia és a leleplező korrajz ötvözete.

A Szeretők következik ezután, azoknak az éveknek egyik zajos mini-botrányát robbantva ki. A mai néző érthetetlenül töprenghet, mi botránkoztatta meg a francia polgárt a film erotikus jeleneteiben (bízzuk a döntést a filmszociológiára). „A papa csemetéje” mindenesetre sikerrendezőnek számít ekkor. 1962-ben is még remekműnek ítélik a Drieu La Rochelle könyve alapján készített Lidércfényt, talán épp azért, mert finom kétségbeesést, halk reménytelenséget sugall, s szeretnék végre ilyennek látni a rendezőt. Következő filmjével, a Viva Mariával azonban egész másnak mutatkozik, s aztán A tolvaj, egyik legjobb alkotása a legrosszabb időben jut el a mozikba. Akkor, amikor Godard hars hangja zúg a Quartier Latinben, amikor a 68-as remények görögtüze világít a politikai horizonton. „Kiábrándult film egy kiábrándult emberről” – így szól az ítélet, s ettől kezdve Malle hosszú évekig nem arat sikert. Fogjon bármihez, valahogy mindig megelőzi a „korszellemet”, vagy épp lemarad a szeszélyes menetrendű aktualitások gyorsvonatáról. Sohasem olyan filmet készít, amilyenre számítani lehet, sohasem ott folytatja, ahol abbahagyta. Nem elég, hogy „a papa csemetéje”, most még az is kiderül, hogy nincs „művészi rögeszméje”...

Godard-ról, Truffaut-ról, de még Chabrolról is már szorgosan írják a monográfiákat, ő most már alig érdekel valakit. Pedig a Calcutta következik pályáján, a francia filmtörténet egyik legérdekesebb vállalkozása, ez a gigantikus, mégis józanul egyszerű és racionálisan halk dokumentumfilm. Párizsban azonban épp a 68 májusi „kisforradalom” (vagy „elforradalom”) zajlik. Malle részt vesz ugyan a felvonulásokon, ülésezik a filmet és a társadalmat gyökeresen átalakítani kívánó polgárforradalmárokkal, de valójában kívülálló marad. Inkább önvallomás-filmet rendez a gyerekkorról (ezt láttuk mi tíz évvel később: a Szívzörejt).

„Lélektani miniatúra” – így az új címke, s csak természetes, hogy Malle, megőrizve lélektan iránti érdeklődését, ezután a legkényesebb politikai tárgyhoz nyúl, a megszállás, az Ellenállás tematikájához. A Lacombe Lucien (1974) hőse egy analfabéta francia parasztfiú. Otthon nincs maradása, elindul hát, hogy beálljon a maquisard-ok közé (akikről alig sejti, miért is harcolnak). Nem jut a hegyekig, csak a közeli városba, s másnap reggel már a német rendőrség francia tagjai között feszít; ellenállókra vadászik, kínvallatások cinkos tanúja.

Szégyellnivaló história ez, s a franciák oly erősen szégyellik, hogy nem is óhajtanak ilyesmire emlékezni. Nemzeti botránnyá dagadt már Marcel Ophüls dokumentumfilmjének, A bánat és az irgalomnak a bemutatása. A honáruló aggastyánt, Pétain marsallt – tanúsították a filmkockák – majd egymillió párizsi ünnepelte virágerdővel 1944 tavaszán! A bánat és az irgalom után úgy hittem, végre felfakadt a fekély” – írja Malle. Tévedett. A Lacombe Lucient mind a gaulle-isták, mind a kommunistákhoz közelálló baloldal hevesen támadta, hibásnak ítélve a hősválasztást, hamisnak és torznak a film állítólagos tanulságát, miszerint a véletlen dönti el, kiből lesz ellenálló, s kiből fasiszta. A filmnek persze nem ilyen tanulságai vannak, a film éppen kórkép a francia társadalom nagy részének éretlenségéről, illúziótlan, keserű sóhaj. S emellett: lélektani remekmű, stilárisan, képi világával a rendező eddigi legjobb alkotása. Elfogulatlanul kell nézni, megküzdeni „saját szégyenével” minden nézőjének. Meglepő persze és lehangoló, hogy a „másként gondolkodásra” oly nyitottnak vélt francia közvélemény milyen nehezen tűri a szembenézést a bevallandó múlttal. Clouzot filmjét, a Hollót is betiltották 1944–45-ben, mert (tévesen) az Ellenállás megrágalmazását látták benne. Malle józan kommentárja a Lacombe Lucien fogadtatásának kapcsán így több is, mint a személyes sors, a művészi pálya egy fordulata fölötti töprengés. Közügy, akár a film.

Louis Malle könyve jegyzetsor inkább, mint szabályos önéletrajz vagy pályakép. Indiai és algériai útinapló egészíti ki; egyik filmjéről Susan Sontag beszél. Pontos és gazdag filmográfiai adatok teszik teljessé. Bár éppenséggel nem a teljesség, hanem a befejezetlenség, a nyitottság az értéke.

 

Claude Manceron: Louis Malle par Louis Malle. Éditions l’Athanaor, Paris, 1958, p. 124


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7677