|
Év
1996/május
|
KRÓNIKA
Bikácsy Gergely: René Clément halálára
Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban
Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
Hegyi Gyula: City Hall
Hungler Tímea: A halál napja
Harmat György: A gyanú árnyéka
Hungler Tímea: Tökéletes másolat
Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
Tamás Amaryllis: Az esküdt
|
|
|
|
|
|
|
KönyvLaura Betti önéletrajzi regényérőlKarsai Lucia
... amelynek címe: Teta veleta már önmagában érthetetlen, bár jelenthet fátyolos fejet, ködös gondolatokat, valamiféle kreált dialektusban... A könyvről azonban – sajnos – mindenekelőtt az a kérdés jut az olvasó eszébe: mi bír el többet, a filmszalag, vagy a papír? Ha úgy tetszik: ki bír el többet, a néző, vagy az olvasó?
Mármint értelmetlenérthetetlen képsorokból, idő- és fogalomzavarokból, események és emlékek, valóság és álom, ismert és ismeretlen személyek öncélú felvonultatásából, kavarogtatásából. Értelmetlen és érthetetlen ebben a könyvben minden, kár is tovább részletezni, inkább próbálkozzunk az ismertetéssel.
Laura Betti, az 1934-ben született, ismert színésznő (a magyar közönség legutóbb Bertolucci Huszadik század című filmjében láthatta), Pasolini hagyatékának egyik őrizője, a római filmvilág és kulturális élet népszerű személyisége könyvet írt. Az első néhány oldal után meggyőződhetünk róla, hogy önéletrajzot. Fiatal lány, mikor intézetbe kerül, ahol... és íme, máris föltolakszik a kérdés: a filmszalag bírná el jobban az itt leírt, roppant részletesen, mindent kimondva, jelzőkkel ellátva leírt leszbikus jeleneteket, vagy a papír, a nyomtatás? De rendben van, az olvasó tovább olvas (ilyenkor még a néző is rendszerint tovább nézi a filmet), és ilyen fejezetcímekkel találkozik: 1957? 58? 60?...majd más dátumok, rendszertelenebbül. És megindul a kavarodás. A szerző végig egyes szám első személyben beszél: arról, hogy színésznő lett és szép ruhákat kapott, máskor pedig, természetesen minden átmenet nélkül arról, hogy mit csináltak vele a férfiak és ő mit csinált velük, pontosabban – nos igen. Ő pontosabban írja. Egészen pontosan. És nagyon részletesen. Legyünk türelmesek, (mint a filmszalag szokott, vagy ez esetben a nyomdafesték és a papír?) – s olvassunk tovább. Hiszen az írónő ábrázolja környezetét, már megismerkedett „La Pasolini-val, „La Fellini”-vel, „Le Bertolucci”-nővérekkel, ezek a névelők ugyanis olaszul mind nőneműek. Közben a szerelmi aktusok részletes leírása váltakozik a divat, a színház, a szerepek, a film felvillantásával. És itt kezd elfogyni az olvasó türelme. Mert a testek érintkezéséről a legdurvább szavak kimondásának kíséretében részletesen értesül; arról azonban, hogy hogyan lett; Laura Betti színésznő, azt ebből a könyvből nem tudja meg sehol, soha. Filmjei után kell kutatnia emlékezetében és a filmlexikonokban, hogy ezt a tényt felidézze.
Érdekes lett volna elolvasni Laura Betti önéletrajzát, megtudni, hogyan jutott izgalmas emberek, művészek baráti és munkatársi társaságába, mit jelentettek számára eljátszott szerepei, hogyan élte ét az elmúlt fél évszázadot. A színésznő-írónő azonban mindezt nem írta meg. Az öncélú pornográf zagyvalék lehangoló olvasmány. Igaz: hasonlóan lehangoló filmélményben is volt már részünk, nem is egyszer. A legreálisabb konklúzió: mindenki egymaga döntheti csak el, melyikből mennyit bír el.
Laura Betti: Teta veleta. Ed. Garzanti. 1980. Milano. 206. o.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1140 átlag: 5.38 |
|
|
|
|