KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Zokogó majom

Mikrotársadalom vagy történelem?

Lukácsy Sándor

 

Nehéz dolog manapság társadalmi regényt írni Erdélyben. Egyszerűen írástechnikai okok miatt is. Ábel a rengetegből még bemehetett a városba, s ott, akivel csak találkozott, mind tudott magyarul. Lehetett a regényben magyarul beszéltetni. Azóta Erdély nyelvi viszonyai nagyot változtak. Ma már a magyar regényhős, hacsak nem valamely zárt falusi közösségben él, nem szerepeltethető anélkül, hogy lépten-nyomon – utcán, munkahelyen, hivatalban, akárhol – ne kerülne kapcsolatba román ajkúakkal. Mármost hogyan beszéltesse az író a regény nem magyar szereplőit? A valóságnak megfelelően: románul? Kétnyelvű regény: az nem megy. Avagy beszéljenek a román szereplők is magyarul? Ez sem megy, mert – bár a regény sokféle fikciót megenged – olyan közegben, ahol a nyelvi különbség a legmindennapibb és legfontosabb társadalmi realitás és izgalmi tényező, egy idegen ajkú szereplő elvégre mégsem szólalhat meg ékes magyar stílusban, nem mondhatja: „Úgy élek, mint Marci Hevesen.” Más megoldás, más út úgyszólván már nem is képzelhető el, mint a kitérő út: a két-három személyes magánszférák vagy a nyelvileg még egynemű mikrotársadalmak felé.

Talán efféle megfontolások is vezették Bálint Tibort tárgyválasztásában. Regénye, a Zokogó majom, mely címét Kolozsvár egykori szegénynegyedének rongyos kis kocsmájától nyerte, a Fellegvár alatti szűk utcák mikrovilágába vezet, ahol magyarok, zsidók, cigányok, egy-két román, állapotukra nézve pékek, pincérek, prostituáltak s más effélék élik (élték) a naturalizmus színjátszó konfúziójában a maguk irányíthatatlan és epizodikus életét, megújuló kitörési kísérletekkel, de visszazuhanva mindannyiszor, századunk harmincas éveiben, de valójában időtlenül, isten és a történelem háta mögött. Ez a világ ábrázolható, s a regényt mint sikeres mélyfúrást elismeréssel fogadta az irodalmi közvélemény.

Bálint Tibor azonban két regényt írt egy könyvben. Nem állhatott ellent az önéletrajz csábításának, és Kálmánka, a kedves kis gyermekszereplő, felnövekedvén, a regény második felében mint újságíró tevékenykedik: neki sikerült a kitörés. Az ő életútja azonban már – és ez nem is lehet másképp – történeti közegen át vezet, a negyvenes-ötvenes évek történetileg meghatározott konfliktusai között, miközben a szegénynegyed változatlan zsibongása immár csak a háttérzaj szerepét töltheti be. Ez a közegcsere azzal járt, hogy az első rész epizódjainak olimpiai karikákként egymásba kapcsolódó szerkezetét lineáris szerkesztés váltotta föl, a történeti igényű előadás pedig minduntalan a tabuk és tiltások korlátaiba ütközött. Bálint Tibor végül is felemás könyvet írt.

Hosszan beszéltem a regényről, de ezzel sok mindent elmondtam már a tévéfilmről is. Várkonyi Gábor, a rendező, aki Bálint Tiborral a forgatókönyvet is írta, szorosan követte az irodalmi előképet, így aztán filmnek és regénynek erényei és hibái nagyjából azonosak. A rendező nyilván élvezte, hogy az epizód-világ oly sok és annyiféle szín-mozzanatának ábrázolásában – cigánylány megerőszakolásától sírrablásig, szülőnő vajúdásától véres öngyilkosságig – mutathatta meg tehetségét. De azzal nemigen számolt, hogy regényben s filmben mások a dimenziók. Az epikának módjában van minden egyes epizódot több-kevésbe részletesen kibontakoztatni s azáltal önértékkel ruházni fel. A filmdramaturgiának ehhez nincs tere, nincs ideje; itt erős kéznek kell szelektálnia, s ha ezt nem teszi, egyik-másik epizód annyira lerövidül, hogy elveszti életét, és puszta kötőanyaggá válik: csak a következő epizódnak megértetésére szolgál, s az esetleg megint a következőnek. S az olimpiai karika-szerű szerkesztés, ha megfelel a regény természetének, nem biztos, hogy a filmének is. Ezt érezhette Várkonyi Gábor, s megpróbált szilárdabb rendet teremteni az epizód-zuhatag folyékony közegében: a pincér házaspár új meg új visszatérései rondószerű szerkezetet képeznek, ez az ötlet azonban – mivel a pincérek egyes szavai is folyton ismétlődnek – túlhangsúlyozottá és unalmassá válik.

Ami pedig a történeti elemeket illeti (a Magyarországhoz csatolás, a szovjet csapatok bevonulása, a szocializmus építése), azokkal a film éppúgy nem tudott megbirkózni, mint a regény. Amit elhallgat, az hiányzik; amit mond, az nem egyszer igazságtalan vagy féligazság. A befejezés pedig: fölrobbantják a szegénynegyed viskóit, jöhet a lakótelep – egyszerűen suta.

A film operatőrje Czabarka György. Feladatának nyilván azt tartotta, hogy naturalista kamerával kövesse a naturalista jeleneteket; ezt ízlésesen és mértéktartóan teszi. Néha megpróbál kitörni az artisztikum felé. A vetkőző kis kurvák árnyjátéka az ajtó üvegén: talán egy más stílus nosztalgiája.

A számtalan epizódhoz számtalan színész kellett. Várkonyi Gábor kitűnően válogatta meg őket; néha tékozlóan, mert például Szirtes Ádámnak kövér kocsmásként jóformán csak bicikliznie kell. Nagyobb alakításra Bánsági Ildikónak nyílt alkalma: a fiatal vagány nőt pompásan játssza, korai megrokkanását, betegségét kevésbé tudja elhitetni. Hektor szerepében remek partnere Szombathy Gyula: a film legjobb alakítása az övé. A leggyengébb Madaras Józsefé: modoros és önismétlő. Az epizódszínészek szinte egytől egyig kitűnően helytálltak.

Várkonyi Gábor ötrészes tévéfilmsorozata az átlag fölé emelkedik. Szervi hibái ellenére bosszankodás nélkül lehet megnézni. Nosztalgikus felhangjait – kincses Kolozsvár, Házsongárd, Mátyás-szobor – alkalmasint nézői siker jutalmazza.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/10 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7316