Láttuk még

Utószinkron

Koltai Ágnes

Ismét egy film a filmről. Nem olyan filozofikus, mint Fellini 8 és 1/2-je, nem olyan könnyed, mint Truffaut Amerikai éjszakája és nem is olyan kíméletlenül őszinte, mint Wajda Minden eladója. Az Utószinkron szerény és szürke film: bánatos kisegér hősnője ideges felcsattanásaiból, szenvelgéseiből nem izzik fel a dráma.

A leningrádi filmiskola egyik kiemelkedő egyénisége, Ilja Averbah korábbi alkotásai – a nálunk is bemutatott Monológ és az Idegen levelek – kedvesen lírai vallomások a szeretetről és az emberi közelségről.

Hangsúlyozottan hétköznapi történetek, pátoszmentes hang, kesernyés irónia, ez jellemezte Averbah filmjeit. Érdekes, hogy éppen a hetedik művészet előtti tisztelgéséből hallani ki fals hangokat. A mozi Averbahnál nem ellenállhatatlan erejű mítosz, nem is kaland, hanem maga a nagybetűs ÉLET, amibe bele kell pusztulni. Aki gyenge, mint a csupaideg Julija, alulmarad a reménytelen küzdelemben. De belerokkan a rendező, a forgatókönyvíró és a stáb is. Egyedül a kicsit infantilis, hirtelenszőke zeneszerző „világosodik meg”: a színésznő halálakor talál rá a legtisztább dallamra.

A film legérdekesebb figurája a zeneszerző, aki a filmgyár mellékhelyiségébe menekül a rendező elől, félszegen behúzódik a sarokba és vár... Kire és mire? Nem tudni, de annyi átéléssel teszi, hogy a végén elhisszük neki: köze van ehhez az őrülethez.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1984/07 49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6381

Cikk értékelése:

szavazat: 1549 átlag: 5.49