Kritika

Bánk bán

A jelszónk: Melinda

Korcsog Balázs

Erkel operájának dallamait mindig elnyomta a politika hangzavara.

Fodor Géza és Tallián Tibor tanulmányaiból tudjuk, az az opera, amelyet Bánk bánként ismerünk, nem azonos Erkel Ferenc Bánk bánjával. A művet ugyanis a harmincas évek végén Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Rékai Nándor dramaturgiailag, nyelvileg és zeneileg gyökeresen átdolgozták: egyrészt Katona drámájához, másrészt az orosz népi zenedrámához, elsősorban Muszorgszkij népoperáihoz közelítve a darabot, gondolván, hogy az orosz népi zenedráma mintájára átszabva az eredetileg nagyrészt olaszos formába öntött magyaros (verbunkos) zenei alapanyagú operát, megteremthető a magyar népi–nemzeti zenedráma.

Káel Csaba operafilmje kikerüli a Bánk bán-átdolgozás problémáját: az Erkel- és a Bánk bán-kutatás eredményeit és kiváló operaszakértőink a mű eredeti változatának rehabilitálására tett javaslatait teljességgel (fölmerülhet a kérdés: a Bánk bán-problematika kellő mélységű ismeretében?) mellőzve a produkció nem Erkel és Egressy eredeti, hanem Nádasdyék átdolgozott Bánk bánját vette elő, hasonlóan a darab 2002-es, szintén Káel Csaba rendezte operaházi felújításához. Egy meggyőző és magával ragadó előadás persze, még ha nem is feledtethetné teljesen a Bánk-problémát, művészileg részben mégis kárpótolhatná a nézőt és hallgatót. Ám Káel Csaba operafilmje sem filmes adaptációként, sem operainterpretációként nem képes feledtetni a művel kapcsolatban felmerülő kérdéseket: sőt, mintha a Bánk bán-problémák valóságos tárházával lenne dolgunk.

Először is a Bánk bán-film mint film nem más, mint az említett operaházi felújítás látványos helyszínelésű és szépen fényképezett megfilmesítése, a rendező színpadi koncepciójának és ötleteinek átültetése filmre, azok minden hibájával és hiányosságával egyetemben. A film műfaji sajátosságai a külső felvételek során, a filmes természetábrázolásnak a színházitól eltérő lehetőségei miatt az opera szcenikailag legkényesebb pontján, a színpadon mindig nagy nehézségeket okozó és többnyire megoldatlan Tisza-parti jelenetben érvényesülnek a leginkább. Az első felvonás előjátékának szcenírozása, illetve a Tisza-parti jelenettel és Melinda halálával való – zeneileg is indokolt – összekapcsolása a film talán leghatásosabb része: így már az előjáték is Melinda tragédiáját vetíti előre és állítja a darab középpontjába. Az álhistorikus, történelmieskedő, a korhűség látszatát keltő helyszínek, díszletek és jelmezek azonban nemhogy nem hitelesítik és erősítik a produkció történeti–történelmi hűségét, hanem még inkább kérdésessé teszik azt. Elvégre Erkel Bánk bánjának körülbelül annyi köze van a magyar középkorhoz, mint a városligeti Vajdahunyadvárnak: egyik sem a magyar történelem, hanem a magyar mitológia része, mindkét mű romantikus kísérlet a magyar nemzeti mítosz megteremtésére.

Pál Tamás mindvégig a legnagyobb tapasztalatokkal rendelkező Bánk bán-dirigenshez méltóan irányítja az ének-zenei produkciót. A szereposztás impozáns, mégsem nevezhető ideálisnak, de még optimálisnak, sőt több ponton még csak elfogadhatónak sem. Kiss B. Attila hangban ugyan elég jó Bánk bán, ám személyiségének nincs meg az a hősi kisugárzása és formátuma, mely igazán naggyá tehetné alakítását. Az ő Bánkja semmiképpen sem tekinthető az indulatok és a tartás drámai ellentétének feszültségén mindvégig úrrá lévő reprezentatív személyiségnek; ez a Bánk nem a nemzet szócsöve, inkább csak indulatos és nyugtalan, de mindenekelőtt bizonytalan és tétova nagyúr – nem hősi Bánk. Sólyom-Nagy Sándor megfelelő Petur bán, Miller Lajos pedig kifejezetten jó Tiborc. Ugyanez nem mondható el a Biberachot alakító Réti Attiláról, és az Endre király bariton szerepét igencsak mesterkélt és öblösített basszushangon éneklő Kováts Kolosról sem. Gulyás Dénesnek sem hangja, sem alkata nem igazán illik Ottó herceg könnyed és világos tónusú szólamához és fiatalos figurájához. Marton Éva Gertrúd-alakítása az előadás egyik legproblematikusabb pontja: a nagy énekesnő hangja már korántsem intakt, a többnyire hálátlan beállítások pedig méltatlanok világhírű szopránunkhoz. Az előadás legemlékezetesebb alakítása: Rost Andrea Melindája. Az énekesnő hangjának szépsége, egész lényének figurateremtő ereje, az integritásában megsértett, törékeny nő, az eleve halálra szánt áldozati bárány szerepének érzékeny megformálása Melindáját – hősi Bánk bán híján – az operafilm központi alakjává, igazi hősnőjévé emeli. A „jelszónk” tehát ezért lett: Melinda.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2003/05 54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2262

Cikk értékelése:

szavazat: 1505 átlag: 5.63