KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hrabal mozija

Hrabal táncórái

Ha nem volnának darazsak

Kelecsényi László

Állítólag nálunk már népszerűbb, mint szülőhazájában. Menzel által forgatott filmjei halhatatlanná tették a humorát.

 

Az első találkozásunk az egykori Filmmúzeumban esett meg. Bohumil Hrabal 1967 áprilisának végén érkezett meg Pestre. No, nem ő, személyesen, hanem csak a filmje, amit Jiři Menzel rendezett. Nemigen lehetett előzetes fogalmunk róla: mi ez a mű, és ki ez a kettős, az író és a rendező. A bemutatásra kerülő mozgókép alapjául szolgáló regény ugyan már olvasható volt magyarul, mert korábban megjelent a Senki sem fog nevetni című antológiában, de a Pozsonyban kinyomtatott 2050 példány csak ma számít soknak, akkor eltűnt a szocialista könyvkereskedelem labirintusában. Különben is eltérő címen jelent meg a regény, és sokáig Élesen követett vonatokként szerepelt az újabb és újabb nyomtatásokban.

Az akkori Filmmúzeum ritka ajándéka volt a viszonylag gyors bemutató; persze csak egyetlen előadás, szombat este tíz órás kezdettel – ha jól emlékszem, még hangbemondással – kizárólag szemfüleseknek, akik megtudták, hogy itt a friss Oscar-díjas szomszéd. Akkoriban a nem angol nyelvű filmek szobrocskái nagy előszeretettel Kelet-Európa felé tartottak. Két évvel korábban az Üzlet a korzón nyerte el a díjat, most ez a pikáns humorú dolgozat, amiről azt lehetett hallani, hogy egy ifjú ember legfőbb gondja a háború sötét napjaiban, hogy ejakuláció praecoxban szenved, meg hogy egy fiatal vasutaslánynak végigpecsételik a csupasz fenekét.

Miféle cenzurális ribillió tört volna ki nálunk, ha egy világháborús témájú magyar filmben ilyesmit mutattak volna be az alkotók. Nálunk A tizedes meg a többiek humora is szokatlanul hatott, nem beszélve Jancsó Így jöttem-jének egyik képsoráról, ahol egy meztelen lányt vesznek üldözőbe a férfi főszereplők.

Hrabal és Menzel jött, látott (azaz mi láttuk a filmjüket) és győzött. A cseh filmhumor betetette a lábát az akkor még másképp hívott Róna utcába. Jó értelemben vett utánzói támadtak, akik kaján örömmel hivatkoztak rájuk. Ha nekik lehet, akkor nekünk miért ne?

A következő magyar Hrabal-kötet már 4400 példányban hagyta el a nyomdát. Ütős idézetekkel reklámozta az Európa Kiadó. A hátsó borítón pro és kontra olvasói vélemények sorakoztak. „Maga egy disznó, aki mindig azokat a szituációkat keresi, amelyekben aztán kiélheti perverz nemiségét.” – „Könyvei elolvasása után nekem már nincs többé nyugtom, szüntelenül kínoz és üldöz a kimondhatatlan szépség, törékenység, tréfa, fájdalom és bölcsesség, a fene egye meg magát, szent uram.” – „Valaki glóriát teremtett maga köré, s most csak arról fecseg mindenki, hogy milyen kitűnő író. Holott egy bitang, egy csirkefogó, s talán még buzi is vagy impotens.” – „A humornak sok olyan fajtája van, amelynek éle megsebzi az ember belsejét. Mindegyik másképp. Hrabal elvtárs fegyvere ezüstösen cseng, s szúrása balzsamot fakaszt.”

1969-ben, amikor ez a vékony, mindössze tíz novellát tartalmazó kötetke megjelent nálunk, a prágai tavaszból már rosszkedvünk tele lett. Olvastam lelkesen a szövegeket, nem a cseh, hanem a hazai államvasút egyik irodájában. Sajnos, Hubička forgalmista úr nem abban az anyagraktárban dolgozott, ahol én, nem ott pecsételte végig Zdenička kisasszony hátsóját. Táncórák idősebbeknek és haladóknak – ez állt a 18 forintba kerülő könyvecske borítóján. Amikor a főnököm meglátta, mit olvasok stikában, kivette a kezemből, megnézte, majd visszadobta az íróasztalomra. – Ebből nem lehet megtanulni – közölte némi fölénnyel, mégis tudatlanul.

Meg lehetett tanulni tőle – táncolni is meg szakadékok peremén sétálni nagy lelki nyugalommal. Felmászni a kéményre, körültekinteni, és sértetlenül visszatérni a földre. Csak annyira odaadni a lelkünket egy diktatúrának, hogy belső lényünk még szabad maradjon.

Ha nem volnának darazsak, hajtogatja az idősebb Hrusínskỳ a Hóvirágünnepben. Bizony, szép is lenne a világ, ha nem volnának. Annyira szép, hogy nem tudnánk betelni vele. Csak ülnénk az Aranytigrisben, Hrabal törzshelyén, a Husova utcában, Prága óvárosában. Csak hoznák az aranyló söröket, és nem tennénk rá az alátétet a korsó tetejére, ami ott azt jelenti, nem kérünk többet. Kell nekünk Hrabal, nagyon kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 10-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11869