KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nagymenők és lúzerek

Martin Scorsese: A Wall Street farkasa

Szex, drogok és bázispontok

Pápai Zsolt

A hetven felett járó Martin Scorsese energikus filmet forgatott a tőzsde csúcsragadozóiról.

 

Az elmúlt két évtizedben ugyan több hatásos filmet is alkotott, de igazán fontosat nem: Martin Scorsese 1990-ban forgatta le utolsó korszakos munkáját. A Nagymenők nem egyszerűen jó mozi volt, hanem a legértékesebb kortárs hozzájárulás a gengszterzsáner históriájához, számos friss tematikus ötlettel gazdagítva a műfajt. Az egyik legfontosabb közülük azt volt, hogy Scorsese öntudatos inverzióját adta a kisfiúk felnőttálmainak, akik jobbára a köz szolgálatára szerződő személyekként képzelik el jövőjüket: a Nagymenők gyerekhőse nem tűzoltó vagy katona, vadakat terelő juhász akart lenni, hanem már elemista korától kizárólag gengszter, és vágyott célját meg is valósította.

Feljutott a csúcsra, ahonnan aztán hatalmasat zakózott, és szinuszgörbét leíró pályájával további Scorsese-hősök számára taposott ösvényt. Különös, hogy a gengszterműfaj iránt már sihederként olthatatlan rajongással viseltető rendező első emelkedés-bukás narratívát alkalmazó munkájára 1990-ig várt, az viszont már korántsem meglepő, hogy a Nagymenőket nem sokra rá követte a hasonló Casino. Jóllehet Scorsese ezután gengszterfilmet (New York bandái) és cops-and-robbers-mesét (A tégla) is készített, de az emelkedés–bukás-tematikát kerülte. A Wall Street farkasával most trilógiává kerekítette a Nagymenőkkel kezdett sorozatot.

Csakúgy, mint az első kettő film esetében, a sztori valós alapú. Hőse a mozigengszterektől már hátulgombolósként elvarázsolódott Jordan Belfort, minden idők egyik legfertelmesebb brókere, aki a kilencvenes években rengeteg kisembert vett palira értéktelen részvényekkel, és egy valag pénzt hazudozott össze. Minél nagyobb hatalma lett, annál jobban elmerült a szexben, koszban, koxban, és önhittsége lassan önveszélyessé hízott. Egy idő után halkan belelépett a saját hülyeségébe: csakis magának köszönhette, hogy az FBI-nak sikerült lecsukatnia. De ebből se jött ki rosszul, a kalandjairól szóló két könyvre Hollywoodban is felfigyeltek.

Történetéből Scorsese fess és lendületes filmet forgatott. Műfajtörténeti újításokra ezúttal ugyan nem telt tőle, de régen volt ilyen jó formában az immár hetven felett járó rendező (akit az Egyesült Államokban kemény támadások értek munkája obszcenitása miatt – igazuk volt: a film alpári és útszéli, de megkockáztatom: semmivel sem visszataszítóbb, mint a brókerek valóságos világa). A Wall Street farkasának cselekménybonyolítása ragyogó, a figurái izgalmasak, továbbá a dialógusok is hengerlőek, A komédia királya óta nem forgatott ennyire humorbő mozit a mester. A vizuális kivitelezés is míves, a konvencionálisabb megoldások pazar és artisztikumukkal korántsem hivalkodó hosszú snittekkel keverednek. Gyengíti azonban a filmet az az igyekezet, amellyel a rendező – egyébként a gengszterműfaj hagyományaival harmóniában – rá akarja húzni a Robin Hood-jelmezt a kisrészvényesek tömegeit tönkretevő Belfortra.

Mindazonáltal a film nem kritika nélkül való, kivált akkor, ha a másik két emelkedés–bukás-narratívát használó Scorsese-mű tükrében nézzük. Ha egymás mellé helyezzük a filmeket, egy folyamat rajzolódik ki előttünk: a Nagymenők teljes illegalitásban dolgozó (rabló, gyilkoló, drogbizniniszben utazó), és onnan kitörni nem akaró gengsztereket mutat, a Casino már az illegalitásból kivakarózni igyekvő, és tevékenységüket több-kevesebb sikerrel, de mégis csak törvényesíteni próbáló (a szerencsejátékok világában munkálkodó) hősöket mozgat, míg A Wall Street farkasa fehérgalléros törvénytörőket szerepeltet. Scorsese ezzel lemodellezi azt az utat, amit a gengszterműfaj bejárt azt követően, hogy kikelt a tojásból, és a törvényenkívüli gengeket meg az azokat elkormányzó „Big Shotokat” felvonultató daraboktól eljutott a korporatív kapitalizmus metaforáiként értelmezett bűnszindikátusokat főszerepbe helyező filmekig. Mindez egyrészt ügyes műfajtörténeti játék és önreflexív mutatványkavalkád, másrészt komoly üzenettel bíró műveletsor. Scorsese folyamatábrájáról két tanulság olvasható le. Az egyik úgy szól, hogy korunkban csúnyán hurkásodnak a bűnözés polipcsápjai, a bűn mind nagyobb léptékű és mind fehérebb. A másik, hogy egyre kifizetődőbb is: a Nagymenők Henryje és a Casino Samje még nagyot zuhant, a Wall Street Jordan Belfortja viszont megúszta három évvel egy börtönszanatóriumban.

 

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street) – amerikai, 2013. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Jordan Belfort és Terence Winter. Kép: Rodrigo Prieto. Szereplők: Leonardo DiCaprio (Jordan Belfort), Jonah Hill (Donnie), Margot Robbie (Naomi), Kyle Chandler (Denham), Rob Reiner (Max Belfort), Joanna Lumley (Emma néni), Jean Dujardin (Saurel). Matthew McConaughey (Mark Hanna), Gyártó: Red Granite/Sikelia. Forgalmazó: Pro Video. Szinkronizált. 180 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 25-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11585