KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmkánon

A 10 legjobb film

Csak egy lista

Varga Balázs

A Sight & Sound az elmúlt 100 év legjobb filmjeiről szavaztatta meg a filmkritikusokat és a rendezőket. Adódik a kérdés: mit tükröznek a mai listák, miképpen változik a filmtörténeti értékrend, hogyan alakul ki a filmes kánon?

A toplista-mámorban szenvedő kortárs kultúrában nem könnyű olyan listával előállni, amely a majd mindennek kijáró tizenöt másodpercnyi hírnévnél hosszabb időre megragadja a figyelmet. A Sight & Sound minden idők legjobb filmjeit rangsoroló összeállítása azonban 2012-ben is megmozgatta az olvasókat. A brit magazin persze rutinos szereplő ebben a játékban, elvégre 1952 óta minden tíz évben előáll a filmtörténet legjobb darabjainak listájával. Ha van a filmes toplisták toplistájának favoritja – a muzeális értékű brüsszeli tizenkettőt vagy a legkülönbözőbb idő- és műfaji metszetekben szemléző jegyzékeket, köztük a lap szokásos éves listáit maga mögött tudva –, akkor az a Sight & Sound tízévente megjelenő összeállítása. Évtizedenként egyszer, immár hetedik alkalommal: ez így hagyománynak is szép és kellően exkluzív. Főleg, ha nem csak a lista változik, de újabb és újabb elemekkel bővül a rendszer. A kritikusok favoritjai mellett 1992 óta szondázzák a rendezők kedvenceit is, 2012-ben pedig minden korábbinál több résztvevőt vontak be a játékba. A legfrissebb összeállítás közel ezer kritikus, fesztiválszervező, filmtörténész és szakértő, illetve háromszázötven rendező szavazataiból formálódott. Ez a rekorddöntő buzgalom nem pusztán a lista-mámor öngerjesztő hatásának tudható be, hanem pontosan mutatja azt is, hogy a listák listája miféle kihívások erőterében született.

A lista az ízlések és értékek megvitatásának kézenfekvő eszköze. Egyszerű, hatékony és provokatív, hisz nincs az a felsorolás, amelybe ne lehetne belekötni. A listákban való gondolkodás a nyugati kultúra egyik sarokpontja, a lista értelmében vett kánon pedig a hatalmi dinamikák ellen lázadó csoportok célpontja. Nem minden lista tekinthető kanonizációs gesztusnak, a kánon azonban leggyakrabban listában fogalmazódik meg. A kötelező olvasmányok listája bizonyosan része a kánonképzésnek, de mi a helyzet egy blogszerző kedvenc filmjeinek listájával? Eredeti, szakrális jelentésétől eltávolodva a kánont leginkább a közös kultúrát egyszerre fenntartó és újrateremtő rendszerként, közmegegyezés szerinti értékek vagy hivatkozási pontok gyűjteményeként szokás elgondolni. A kérdés csak az, hogy tartható-e még ez az elgondolás a promóciós célokat szolgáló toplisták kortárs özönében, illetve a közösség elé vezetett személyes kedvencek hálózati kultúrájában. Nem idejétmúlt, elitista dolog-e kánonról és kanonizációról beszélni a kereskedelmi média és a blogoszféra kettős szorításában? (Megfordítva: a promóció és a személyes ízlés kérdése nem keverhető össze a kanonizációval, amely alapvetően a felülről lefelé szerveződő, közösségi értékképződés logikáját takarja.) A Sight & Sound friss listája ilyen értelemben sokak szerint a magaskultúra őreinek (hagyományos filmkritika, filmtudomány, művészfilmes lobbi) utóvédharca, melyet a szavazásban résztvevők nagy száma és kibővített köre próbál leplezni.

Mondhatjuk, hogy kánon utáni korban élünk, amikor a hagyományos értelemben vett kánon és kanonizáció már nem működik, visszaszorult, érvényét veszítette. Túl sokat buknánk azonban, ha teljesen lemondanánk a kánonokról. A kereskedelmi listák (sikerlisták, bevételi listák) áradatában és a szabadon hozzáférhető filmek, könyvek, zenék világában, a személyes és szubkulturális listák, illetve felhasználói közösségek hálózatában ugyanis minden korábbinál nagyobb kihívást jelent az eligazodás. A listák és kánonok pedig éppen ezt a célt szolgálják. Csomópontokat képeznek az amúgy uralhatatlan filmözönben. A különböző listák súlya és hatása eltérő, ám mindegyik lehet viszonyítási pont. Egyet lehet érteni velük, netán vitatkozni és alternatív listákat felállítani. A listaállítás kulturális funkciója, a közösségképzés (akár az ellenálláson keresztül) semmit sem csökkent az elmúlt időben. Sőt. A listák kulturális és kanonizációs szerepe, az értékekről folytatott párbeszéd a kulturáról szóló diskurzust gazdagítja. Különben pedig a filmtörténet túl hosszú, a kortárs filmtermés pedig túl bőséges ahhoz, hogy áttekintsük. Az élet rövid, nem baj, ha egy lista is az. Az elitkultúra már nem olyan tekintélyes, a pozíciói meggyengültek, de listagyártásban továbbra is erős és vitaképes. Még az is megtörténhet, hogy 2012-ben egy mérvadó szaklap nagyszabású szavazásán minden idők legjobb filmje (először hatvan év után) nem egy fekete-fehér, hanem egy színes alkotás lesz.

Mert a Sight & Sound idei toplistáját ötven év után először nem az Aranypolgár, hanem a Szédülés vezeti. (Legalábbis a kritikusokét, mert a rendezőknél egy fekete-fehér klasszikus, Ozu remekműve, a Tokiói történet kapta a legtöbb szavazatot.) Nem kortárs, de legalább színes. Érzéki, álomszerű és vágyközpontú. Ennyiben a napjainkban felfutó érzékek mozijának is az előképe lehet. Másfelől az akadémia diadalaként is értelmezhető, elvégre Hitchcock életműve és kifejezetten ez a film a feminista és pszichoanalitikus elméletek példaköve évtizedek óta. De mond-e bármi értelmeset ez a trónváltás és az idei grandiózus lista a filmtörténetről?

Ha a filmtörténetről nem is, a filmtörténet értelmezéséről, trendekről és értékekről annál többet. A 2012-es lista elemzése, szemezgetése olyan játék, amibe mindenki beszállhat, mert rengeteg belépési szintje van. Kezdő filmbarátok számára iránymutatás, hogy mit kell megnézni, haladó filmbarátok számára kihívás, hogy mivel lehet vitatkozni. Ez a több száz tételes toplista vagy inkább lista-láncolat pedig, nem utolsósorban, a kanonizáció működését, dinamikáját, rétegeit és kérdéseit is pontosan megmutatja.

Az elmúlt száz év filmes toplistáinak története tulajdonképpen nem más, mint a film kulturális története, amelynek három szakasza különíthető el. Az első, a múlt század harmincas éveiben kezdődött szakasz a film művészetként való elfogadtatásának, másképp fogalmazva, a művészeti kánonba való bevezetésének a kora. Az 1930-as évek listái, melyek adott esetben egy-egy filmtörténeti összefoglaló függelékeként jelentek meg, elsősorban ezt a célt szolgálták. Ennek a szakasznak a csúcs- és egyben végpontja volt az 1958-as „Brüsszeli tizenkettő”, amely az adott évben megrendezett világkiállításon a kulturális örökségként felmutatott alkotások között immár a filmet, a legjobbnak tartott egy tucatot is felsorakoztatta – különös tekintettel a némafilm klasszikusaira. A következő, második szakasz az ötvenes évek végétől a hetvenes évekig tartott. Ekkor jelentek meg a különböző filmes szaklapok listái, melyeket a szerzői elmélet jegyében kiemelt művek, illetve az újhullám remekművei uraltak. Nem véletlen, hogy ekkoriban voltak leginkább naprakészek a filmtörténeti toplisták, amennyiben igen hamar, akár pár évvel elkészültük után vezető helyen szerepeltettek egy-egy kiemelkedő kortárs alkotást, így De Sica Biciklitolvajok vagy Antonioni A kaland című filmjét. Ez a szakasz egyfajta filmkészítési módszert, hozzáállást vagy stílust, alapvetően a személyes, szerzői látásmódot helyezte a legmagasabb, kanonikus pozícióba. Magyar viszonylatban az 1960-as évek végén megszavazott „Budapesti tizenkettő” képviseli ezt a szakaszt, amely a hatvanas évek magyar újhullámának, társadalmilag elkötelezett filmkészítésének kánonba foglalásaként értelmezhető. A harmadik szakasz pedig az ezredforduló környékén, a film megszületésének százéves évfordulójával kezdődött, ám ennél a megemlékező funkciónál lényegesebb, hogy ez már a globalizálódó filmkultúra és az egyre sokszínűbbé, plurálisabbá váló listák korszaka. A friss Sight & Sound összeállítás is ennek a hullámnak a része, ám ha megnézzük a listát, abban a filmtörténeti nagyságok dominálnak: sokkal több az előretörő némafilm vagy háború utáni klasszikus, mint a top 100-ba bekerülő kortárs darab.

Egy kanonizációs funkciót is betöltő lista mindig több az egyes elemek sorozatánál. A művek nem önmagukban állnak, hanem különböző értelmezéseket, más műveket, trendeket is képviselve szerepelnek. A toplistákkal szembeni leggyakoribb ellenérv, hogy a tíz (vagy bármennyi, de limitált) legjobb alkotás összeállítása lehetetlen feladat – ezt a nézetet a mostani lista kapcsán személyes hangú blogbejegyzésében például Peter Bogdanovich képviselte. Csakhogy a listák legizgalmasabb része éppen a szűkítés, a válogatás, mert ezen (és a már említett értelmezések, trendek képviseletén) keresztül mutatkozik meg a kulturális értékképzés logikája. Innen nézve lesz beszédes a Sight & Sound anyaga is. Beszédes és széles körben vitaképes, mert a lap online változata az összes szavazó nevét és tízes listáját felsorolja szabadon böngészhető adatbázisban, speciális metszeteket (legjobb kortárs filmek, legjobb westernek, legjobb némafilmek) felsorakoztatva. A szerkesztők által hangsúlyozott rekordszám, hogy minden korábbinál több szereplőt, a tíz évvel ezelőtt megkérdezettek sokszorosát vonták be a játékba, a nyitásra és a reprezentativitásra való törekvés erős gesztusa, hiszen a hagyományos filmkritika és az akadémiai filmtudomány képviselői mellett hangsúlyosan szerepelnek a meghívott szavazók között az online médiumok, portálok, blogok szerzői, továbbá fesztiválszervezők és forgalmazók. Ahogy fontos törekvés volt az is, hogy az angolszász dominanciát minél több ország képviselői ellensúlyozzák. A kritikusi szavazók listájában szereplő majd ezer név tehát maga is egyfajta korrekciós-kanonizációs gesztus. A lista sokfélesége (elég csak a magyar résztvevők névsorát végigböngészni) mindennél pontosabban mutatja, mennyire különböző módokon képzelhető el, ki tekinthető mérvadó, véleményformáló kritikusnak és szakmabelinek 2012-ben. Ebben az összefüggésben még tanulságosabb, hogy a nemzetközi filmes bölcsek parlamentje, amely összetételét tekintve már messze nem csak a magaskultúra képviselőiből áll, a filmtörténeti klasszikusokra szavazott, és újabb alkotásokat csak mutatóba helyezett el az első százban.

A XXI. század első nagyszabású filmes toplistáján a legjobb száz film között összesen két, 2000 után készült alkotás szerepel: a Szerelemre hangolva és a Mulholland Drive (míg Az élet fája épp csak kicsúszott a top 100-ból). Ezeken kívül még a Sátántangó, Godard-tól a Filmtörténet(ek), a Kiarostami-féle Közelkép, Claire Denis-től a Szép munka, illetve Edward Yang két filmje nevezhető még kortárs darabnak (1989-nél húzva meg a határt). Ekkor viszont az a feltűnő, hogy Tarr monumentális filmjét leszámítva a fenti művek lényegében ismeretlenek Magyarországon, legalábbis a szélesebb moziforgalmazásban nem jelentek meg. A kortárs alkotások és a jelenleg is aktív rendezők relatív hiánya természetesen magyarázható azzal, hogy éppen ezen művekről még nem alakult ki közmegegyezés, és egy ilyen sok résztvevőből álló szavazáson ez szinte szükségszerűen eredményezi azt, hogy az újabb filmekre leadott szavazatok sokkal jobban szétszóródnak.

Másfelől épp a kortárs digiális kultúra hozhatott helyzetbe filmtörténeti klasszikusokat. A listán előkelő helyen szerepelnek olyan alkotások, amelyek az elmúlt tíz évben felújított, digitalizált, netán újrazenésített változatban jelentek meg a színtéren (mint Dziga Vertov városszimfóniája, az Ember a felvevőgéppel), illetve kerültek be újra a nyugati filmes körforgásba (mint Ozu klasszikusa, a Késő tavasz).

Lehet azt mondani, hogy a nagy számok törvénye okán az ilyen válogatások mindig középre húznak, és a végletek lenyesődnek. Végletek alatt értve azokat a szavazókat, akik minél provokatívabb tételeket kívánnak elővezetni (mint Slavoj Zizek, aki kommentjében is kiemelve egy eklektikus, „bűnös élvezetek” tizes mix-szel jelentkezett, amelyben többek között náci melodráma, kínai szuperprodukció és marginális film noir szerepelt), vagy akik nem a legszélesebb körből, hanem inkább egy terület vagy műfaj számukra legkedvesebb, esetleg legjobb darabjaiból válogattak. Lehet azt mondani, hogy háttérbe szorulnak azok az alkotók, akiknek a legjobb művéről nincs közmegegyezés, ezért több filmjük között oszlanak meg a szavazatok: a legjobb ötven film között négy rendezőnek szerepel kettőnél több filmje (Godard, Coppola, Dreyer, Tarkovszkij), ám közülük csak Dreyernek került be műve a legjobb tíz közé. Mindazonáltal a szintén publikált rendezői toplista ellensúlyozza ezt a dinamikát.

És lehet azt is mondani, hogy a listakészítés szexista foglalatosság, ugyanis a toplistán egy kivétellel kizárólag férfiak művei szerepelnek. Az egyetlen kivétel Chantal Akerman idehaza szintén alig ismert, 1975-ös filmje, a Jeanne Dielman. A női rendezők hiányát ugyan magyarázhatjuk azzal, hogy a filmkészítők között messze alulreprezentáltak, de azért ez a tény egyben azt is mutatja, hogy a kánon politikáját legalább annyira a hiány logikája szervezi, mint a reprezentációé.

 

A kritikusok tízes listája

Sight & Sound 2012

 

1. Szédülés (Hitchcock, 1958) 191 szavazat

2. Aranypolgár (Welles, 1941) 157

3. Tokiói utazás (Ozu, 1953) 107

4. Játékszabály (Renoir, 1939) 100

5. Napkelte (Murnau, 1927) 93

6. 2001: Űrodisszeia (Kubrick, 1968) 90

7. Az üldözők (Ford, 1956) 78

8. Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929) 68

9. Jeanne d’Arc szenvedései (Dreyer, 1927) 65

10. 8 és fél (Fellini, 1963) 64

 

846 szavazat alapján.

 

A filmrendezők tízes listája

Sight & Sound 2012

 

 

Tokiói utazás (Ozu, 1953) 48 szavazat

2001: Űrodisszeia (Kubrick, 1968) 42

Aranypolgár (Welles, 1941) 42

8 és fél (Fellini, 1963) 40

Taxisofőr (Scorsese, 1976) 34

Apokalipszis most (Coppola, 1980) 33

A Keresztapa (Coppola, 1972) 31

Szédülés (Hitchcock, 1958) 31

Tükör (Tarkovszkij, 1974) 30

 Biciklitolvajok (De Sica, 1948) 29

 

358 szavazat alapján.

Az összes lista elolvasható a Brit Filmintézet honlapján:

www.bfi.org.uk/sightsoundpoll2012


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11084