KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle játékfilmjei
MAGYAR FILM
• Forgách András: A későromantika előérzete A Harmadiktól a Woyzeckig
• Székely Gabriella: Mit ér a Hunnia? Beszélgetés Simó Sándorral
• Barna György: Mozibejáró Szúrópróba
• Báron György: Egy nadrágban Szeressük egymást, gyerekek!
• Hirsch Tibor: Vicc az egész Sztracsatella
• Tamás Amaryllis: Érzékek iskolája Beszélgetés Sólyom Andrással
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A Bermuda-kör Lengyel animáció
HARTLEY
• Déri Zsolt: A száj bűnhődik Beszélgetés Hal Hartley-val
• Bori Erzsébet: Beomló alkony Flört
LENGYEL FILM
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ahol a szakma él A gdynai fesztiválon
• Pályi András: Szilézia megszállottja Beszélgetés Kazimierz Kutzcal
AKCIÓMOZI
• Nevelős Zoltán: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
• Speier Dávid: Hongkongi képfegyver Távol-keleti erőszakfilmek
WESTERN
• Turcsányi Sándor: Oh, te drága Clementina... Út a technowesternig
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Fölszeletelve Infománia
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Kapreál Égi manna
KRITIKA
• Fábry Sándor: Mutter angróban Titkos gyilkos mama
LÁTTUK MÉG
• Makai József: Lövések a Broadwayn
• Hegyi Gyula: Don Juan DeMarco
• Déri Zsolt: D’Artagnan lánya
• Vidovszky György: Az igazira várva
• Bíró Péter: Bérgyilkosok
• Takács Ferenc: Az amerikai elnök
• Tamás Amaryllis: Veszélyes kölykök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Madách/Jankovics

Madách és Jankovics

Ádám a vérzivatarban

Schubert Gusztáv

Az ember tragédiája Jankovics kezén is az marad, aminek Madách teremtette: az örök kétkedéssel véd a történelem véres dogmáival szemben.

Madách „emberiség-drámája” a magyar színpadi irodalom máig legmagasabb csúcsa, azzal az aprócska paradoxonnal megterhelve, hogy nem a színpad az igazi terepe. Megpróbálni a lehetetlent azért nagyon is érdemes, mind színésznek, mind rendezőnek agyat-szívet felajzó feladvány: miképp lehet színre vinni az elképzelhetetlent, a roppant időt és teret átfogó darab elvont-testetlen főszereplőit, az Emberiséget, a Történelmet, az Úristent és ellenlábasát, a bukott angyalt, Lucifert. Ha a realista színjátszás révén testet öltenek az absztrakciók, a való életből vett történetekkel és személyekkel dolgozó drámákhoz képest ügyetlennek fog látszani a fantasztikus előfeltevésre épülő történet (Lucifer „bűbájat szállít” az első emberpárra, hogy eltántorítsa őket a rájuk és utódaikra váró megpróbáltatástól). Az emberiség-dráma ez esetben a színről-színre új alakmásban megjelenő Ádám magánügyévé zsugorodik, és ráadásképp a szent történet is profánul porba-sárba ragad. Ha viszont Az ember tragédiája odafent köröz a tömény történelemfilozófia magasában, aligha tudjuk magunkra venni gondjait. Az emberiség sohasem kopogtat be az ajtónkon – mondja majd Kosztolányi. De a történelem igen. – válaszolja Az ember tragédiája – sőt, azzal a mozdulattal ránk is dönti az ajtót. Rendre belegázol az életünkbe, s kő-kövön nem marad utána.

Az ellentmondás feloldása: Madáchot másképp kell játszani, ledobva mindazt a színházi tudást, ami a hagyományos színjátszás alfája és omegája. Az elmúlt harminc év két legnagyobb Madách-megkísértése – Jelesé és Jankovicsé – épp ezt teszi. Természetesen nem az a nagy ötlet, hogy filmre kell vinni a Tragédiát. A film igazából csak a hitelesebb és gazdagabb korfestés előnyét kínálja a színpadhoz képest, a paradoxont nem oldja fel. Mindkét adaptáció megtalálja a vészkijáratot, a stilizált emberiség-poémát négyzetre kell emelni, vagyis önmagával kell beszorozni, ha stilizált, hát akkor legyen még stilizáltabb, még elemeltebb, tegyük át egy nem köznapi, nem megszokott közegbe. Jeles gyerekekkel játszatja el a történelem súlyosan korhatáros felnőtt-hagymázát, Jankovics pedig a rajzfilm stilizációjával kettőzi meg (és oltja ki) az absztrakciót. Ahogy a lascaux-i barlang kőkorszaki rajzolója a vadlovat, úgy ejti el nemes zsákmányát az animátor-rendező: a képpel varázsol. A hang Madáché, de a kéz Jankovicsé. Látom az ecsetjét, a filctollát a vásznon siklani. Az Angyali üdvözletnél nem lehetne hasonlót állítani, ott más a technika, nem Jeles, hanem a gyerekek mesélik el Az ember tragédiáját. Persze a nagy ötlet önmagában kevés, ha Jeles gyerekszereplői színészkednének és felnőttet játszanának, abban nem lenne sok köszönet, ahogy hiperrealista rajzban elmesélve elenyészne Az ember tragédiájának történetfilozófiája.

Jankovics rajzfilmjeinek szellemisége kezdettől, a Sisyphus és a Küzdők óta kompatibilis Madách hérakleitoszi dialektikájával: csak a változás örök, „minden folyik”. Michelangelo és szobra egymást faragja egy életen át, mire a mester kibontja a márványtömbből az ifjú és erős Dávidot rajta is nyomot hagy a küzdelem. A Sziszifusz görgette szikla nem lelhet nyugvópontot a meredélyes hegy csúcsán, vagy ha mégis – mint Jankovics kétpercesében – értelme akkor se lesz a győzelemnek. Az ember tragédiájának Ádámja ugyanerre az örökös és végtelen nekirugaszkodásra ítéltetett. Madách szerint az emberiség sorsa sem pesszimizmusra, sem optimizmusra nem ad okot, mert a szenvedés éppoly múlandó, mint a boldogság, a történelem gigászi kereke sohasem áll meg, de tapodtat sem halad előre, körbe-körbe forog tengelyén, nincs új a nap alatt legfeljebb a díszletek, a jelmezek és a jelszavak változnak. A lendítőerő az örök emberi vágyakozás a tökéletességre. Ami Madách szerint a hiábavalóságok hiábavalósága, a történelem ingája folyton kileng, hol az egyén, hol a tömeg zsarnoksága felé, a nyugvópont, az ideális állapot csak egyetlen röpke pillanat.

Jankovics rajzolt világa ugyanerre az elvre épül, nemcsak szellemiségében, dinamikájában is madáchi. Állóképeket csak III. színben, az édentől keletre illetve az eszkimó színben látunk, amikor még nincs/már nincs történelem. Nem csak a történeti színek közti színeváltozás viszi előre a rajzfilmet (minden szín más képi szimbolikára, stílusra és rajztechnikára épül), hanem az egyes színek is folytonos mozgásban vannak: a Jankovics-snittekben a rajz nem az illusztráció eszköze, hanem a gondolaté, a jelenet mindig a motívumok folytonos metamorfózisában, a vonal örök hullámzásában nyeri el jelentését. Jankovics rajzfilmje, akár Madáché éppen ezért nagy mű, az alkotó egy pillanatra sem pihen meg a kétkedésben, nem csábul el az egyetlen igaz hitnek, dogmának vagy egyedül üdvözítő stílusnak. Madách – szerencsénkre – veszedelmes klasszikus.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 13-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11112