KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/december
1895–1995
• Lukácsy Sándor: Mindennapi káprázataink
• Horváth György: Álmomban Keaton A Generális helyszínén
• Molnár Gál Péter: Arany-film Honi kezdetek
NŐ-IDOLOK
• Molnár Gál Péter: Szőkék előnyben Hősnő-tipológia

• Popper Péter: Százéves fiatalok A film és a pszichoanalízis
• Ardai Zoltán: Örök erdő Álomsúly
• Bikácsy Gergely: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Kelecsényi László: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Jancsó Miklós: Száz év magány
• Szilágyi Ákos: Mi a mozi most? Gutenberg printere

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nőrablás

Koltai Ágnes

Peter Grenville Becketje óta alig született olyan remek, valódi történelmi film, mint a 14. századi Szerbiát, a délszláv kultúrát bemutató Banović Strahinja (amelyet nálunk, ki tudja miért, a kalózvirtust idéző Nőrablás címmel forgalmaznak). Peter Grenville és Vatroslav Mimica kivételes érzékkel ragadta meg az Atlantiszként elsüllyedt múltat; nem pusztán az osztályharcok történetét ábrázolják, hanem a személyiség drámáját (ők talán még Flaubert pompázatos Szalambóját is meg tudnák filmesíteni). Igaz, nemes irodalmi művet dolgoztak fel: Grenville Anouilh Becket, vagy Isten becsülete című drámáját, Mimica egy középkori délszláv hősi éneket.

Egy fájdalmas hősi ének és egy freskó őrzi Strahinja bán emlékét, aki nemcsak elrabolt asszonyát vette vissza az „Anatóliai Sátántól”, a kegyetlenkedéseiről hírhedt török vezértől, hanem bátran szembeszállt a pusztító ősi szokásjoggal is. Strahinja a papok néma fenyegetése ellenére sem veszi el önkezével hűtlen felesége szeme világát. Jóllehet férfibecsületét kockáztatja, s kipenderül az olyannyira áhított hatalomból is, de cserébe megleli lelki békéjét.

Bár Mimica nem fékezi fantáziáját a harci düh és a középkori kegyetlenkedések felidézésében (tobzódik a karóba húzás, lefejezés, nőgyalázás látványában), ám filmje valójában egy kifinomult lélek rajza. Strahinja reneszánsz értelemben vett személyiség: amikor vét atyái törvényei ellen, a szerelem, a morál, az egyéniség jogát védi. S közben felsejlik a török veszély árnyékában gyermeki tudatlansággal civódó szerb nemesség sorstragédiája is: 1389-ben, Rigómezőn a papság, a szent kard és a talizmán már nem nyújtott oltalmat a janicsárok ellen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6459