KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Miklós, István, Zoltán és a többiek

Fáber András

 

A szerző a francia filmkritikusok közép-generációjának egyik legjobb ízlésű képviselője, a magyar filmművészet régi barátja, látván, hogy csak nem akar véget érni az a hét szűk esztendő, amely a hetvenes évek vége felé a filmszakmában a művészetre köszöntött, az utóbbi évtizedben mindjobban elvonult az eleve vesztett csaták mezejéről s – hogy minőségérzékét ne kényszerüljön feladni – történeti vállalkozásokba fogott. Előképzettsége, érdeklődése és alkata is predesztinálta erre a léptékváltásra. Egy volt történelemtanártól elvégre nem is olyan meglepő, hogy szövetséget alapít a filmtörténet kutatására, s többkötetes monográfia írásába kezd a francia filmművészet történetéről. Voltaképpen az őt ismerők számára az sem meglepetés, hogy most látta elérkezettnek az időt arra, hogy a magyar filmművészet utóbbi negyedszázadát, melynek figyelmes szemtanúja volt, könyvben mutassa be olvasóinak. Esztétikai értékmentő vállalkozásainak egyik állomása ez, ami nemcsak a franciáknak, hanem nekünk, magyaroknak is érdekes tanulságok levonására nyújthat alkalmat.

Könyve olvastán olyan érzés fogja el az embert, mint amikor hosszú távollét után tér haza, s olyasmiket fedez fel friss szemmel házában és szerettein, amiket korábban az állandó közelség miatt sosem figyelt meg. Nemcsak azt, hogy, mondjuk, ki milyen fejfedőt hord, milyen tekintetet vet másokra, hogyan fogja az evőeszközt, a szerszám nyelét, az eke szarvát vagy a zászló rúdját (erre vonatkozólag egyébként szellemes – tematikus – fénykép-összeállítást találhatunk a könyvben), hanem azokat az eszmetörténeti mélyáramlatokat is, amelyek a térben és időben távolabb elhelyezkedő külső szemlélő előtt talán jobban, plasztikusabban megmutatkoznak, mint az eseményekkel együtt sodródó, azokban benne élő honi szakemberek előtt. Az egyik ilyen, a nagyobb távlat és a más látószög folytán érzékletesebben megtapasztalható tanulság az, hogy mennyire ambivalens a film társadalmi (nemrég még úgy volt szokás mondani: eszmei-politikai) szerepvállalása a poszt-sztálinista modellel küszködő kelet-európai országokban, jelesül Magyarországon. Szerencsésebb sorsú országokban a történelmi tárgyú alkotások már rég a konzumkultúrába szorultak: e téreken a százados kudarcok újra meg újra felhorgadnak, visszafájnak, mert alapjában véve megemésztetlenek, feldolgozatlanok, s ezért meghaladhatatlanok. Rossz nézni, hogyan feszülnek neki a kelet-európai Sziszüphoszok a nemzeti hekatombák hegyoldalának, hogy az elrendezetlen sorskérdések ingatag szikláját nyögve feljebb taszigálják.

A kellem, a könnyedség ritka vendég e téreken (talán csak a cseh új hullám képezett ideiglenes kivételt) – állapíthatjuk meg kesernyés szájízzel Jeancolas könyve olvastán, no meg azt is, amire a magyar művészfilmek külföldi forgalmazási adatai alapján régóta gyanakodhatunk: a küldetéses hit és protestáló vétó, mely a magyarság mindennapi kenyere, a legjobb esetben zavart idegenkedést vált ki a zsákutcás történelmünkben járatlan külföldi szemlélőkből.

Talán ezért is tartja szükségesnek Jeancolas, hogy némi professzoros pedantériával történelmi ismereteket terjesszen (külföldi olvasókat feltételezve ez amúgy is nélkülözhetetlen), s külön fejezeteket szenteljen a magyar film korábbi évtizedeinek a kezdetektől a hatvanas évekig. Ugyanez az indítéka a magyar filmgyártás struktúrájával foglalkozó részeknek, melyekből mint hibátlan fénytörésű tükörből most élesen láthatjuk, hogy az üzleti szempontok kiiktatását, a magyar filmnek mint művészetnek a hatvanas évekbeli felvirágzását ugyanaz a központosított, diktatórikus pártállami struktúra tette lehetővé, mint amely nagyrészt gúzsba is kötötte (vö. az „alternatív” filmkészítésre irányuló kezdeményezések – Balázs Béla Stúdió, Társulás – sanyarú sorsa, a „más hangok” képviselőinek erőszakos leszorítása a pályáról stb.).

Jeancolas könyvében, ha kissé kibontatlanul is, de fellelhetők egy filmes komparatista szemlélet alapjai. Olykor kimondatlanul, olykor kimondva mindvégig jelen van értékítéleteiben a nagyvilággal való összevetés mindig üdvös, de nem mindig előnyös szempontja. Hol regionális hasonlóságokra mutat rá (német befolyás, cseh és lengyel párhuzamok), hol pedig erőteljesen kiemeli a magyar specifikumokat (például az operatőrök nagy szerepét vagy a „budapesti iskola” és a dokumentarista szemlélet fontosságát). A külföldi értékrend jelenik meg abban a nyomatékban is, amelyet Jeancolas Jancsó Miklós életművének ad, csaknem kismonográfia terjedelmében elemezve a jancsói életmű ideológiai, esztétikai és technikai újdonságait, s általánosságban is elmondható, hogy a hazai szokástól némiképp eltérő hangsúllyal tárgyal egyes rendezőket, akik Franciaországban jól „be vannak vezetve” (pl. Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Mészáros Márta), s terjedelmi szempontból is fenntartásokkal (és elég röviden) intéz el fontos alkotókat (Bódy, Jeles), akiknek „másságára” nem annyira fogékony.

Jeancolas könyvének terjedelme mintegy tíz ív: ez jószerivel a maximuma annak, amit a feltételezett francia olvasók a számukra kissé partikuláris, kissé marginális magyar filmművészetről még éppen hajlandók elviselni, viszont a minimuma egy elmélyült, az ismertetésekben és az elemzésekben egyaránt ambiciózus munkának. Lehetne persze bőven sorolni kifogásokat, de ezúttal gondoljunk inkább arra, mennyire jókor csobban ez a könyv abba az intellektuális állóvízbe, amely a magyar filmművészet sorsa körül terjeng. S bár egy lezárt korszakra vonatkozik, e korszak tanulságai még nem zárhatók le. Előbb le kell vonni őket.

 

Jean-Pierre Jeancolas: Miklós, István, Zoltán et les autres (Corvina, 1989)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5440