KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/augusztus
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lana Turner (1920-1995)
• Szőke András: Kiskáté film-színház- képzőművészeti tábor
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Az ártatlan Cannes
• Kézdi-Kovács Zsolt: Múlt idő van Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1995
GREENAWAY
• Nádasdy Ádám: A költő, a fordító, a rendezője meg a tévéfilmje Dante/Pokol

• Kömlődi Ferenc: Egy európai Twin Peaks Lars von Trier tévésorozata
1895–1995
• Kőniger Miklós: Nyolcvanhárom koffer Dietrich a berlini Gropiushausban
• Bárdos Judit: Ne a színész sírjon Római beszélgetés Perczel Zitával

• Csejdy András: Vér és verejték Brando
LENGYEL FILM
• Antal István: A tükör képe Régi lengyel vizsgafilmek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mellé Égi manna
• Lőrincz Éva: Kell-e púder az ombudsnőnek? Női magazinok

• Bíró Péter: Párizs haladóknak Videó
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A bűnök edénye Martha
• Turcsányi Sándor: Ed Wood (Miszter) rózsaszínben Csapnivaló
• Hegyi Gyula: Túl a Delfin-zátonyon Muriel esküvője
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Elvarázsolt április
• Báron György: A szörnyeteg
• Fáber András: Miami rapszódia
• Barna György: Kétfejű sárkány
• Tamás Amaryllis: Gyorsabb a halálnál
• Barotányi Zoltán: Airborne
• Harmat György: Az élet mindig drága

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Manta Ray

A rája költészete

Kránicz Bence

Poétikus halász-noir egy elsőfilmes thai rendezőtől, hátterében a rohingyák elleni, kegyetlen etnikai tisztogatással.

 

Ami a rohingyákkal történik a délkelet-ázsiai Mianmarban (a volt Burmában), humanitárius katasztrófa. Nincsenek pontos adataink arról, a zömében muszlim vallású népcsoportból hány embert öltek meg a mianmari katonák az utóbbi évek legkegyetlenebb etnikai tisztogatása során. Annyit tudunk, hogy idén márciusban a Mianmarral szomszédos Banglades jelezte, nem tud több rohingya menekültet befogadni az elmúlt 18 hónapban érkezett 740 ezer ember után. A bebörtönzés, a tömeges nemi erőszak, a falvak felgyújtása és a gyilkosságok elől menekülő rohingyák nemcsak Bangladesbe, hanem a Mianmarral keletről szomszédos Thaiföldre is tömegesen érkeznek. Az egyik leggyakoribb célpontjuk Mae Sot folyóparti kereskedővárosa.

Ezen a tágas, párás és szegény vidéken játszódik Phuttiphong Aroonpheng első nagyjátékfilmje, amelyből semmi nem derül ki a rohingya népirtás nagyságrendjéről, politikai hátteréről, szélesebb társadalmi kontextusáról. Miközben a Manta Ray persze erről a konfliktusról szól, de a válsághelyzetet csak szőrmentén, utalásszerűen engedi beszüremleni a hangsúlyosan kamarajellegű történetbe. Jelzésértékű, hogy a holtan partra sodródó menekültek egykedvű temetése és a két ország határán elterülő erdőben zajló embervadászat képsorai egyaránt sötétben zajlanak: a gyilkosok az éj leple alatt próbálják eltüntetni áldozataikat, a helyiek pedig igyekeznek tudomást sem venni arról, mi történik körülöttük. Talán úgy meg tudják őrizni az ép eszüket, ha dolgoznak, pihennek és örülnek, hogy nem ők vannak életveszélyben. Amikor az egyik helybéli halász mégis befogad és ápolni kezd egy súlyosan sérült rohingya férfit, ezt a kimondatlan alkut mondja fel. A menekültről nem tudni semmit, mert egy szót sem szól. Talán félelemből, vagy az őt ért traumák hatására nem beszél, netán nem is tudna – nem derül ki, és nem is fontos, mert a Manta Ray világában a verbális kommunikációnak alig van jelentősége. A halásznak sincs kihez szólnia, ezért zúdítja élete történeteit a lassan felépülő rohingya férfira, akinek nevet is ad, vidámparkba viszi, kihajózik vele a folyóra. A menekült férfi fehér lap, mindenki azt vetít belé, amit akar. Fordulatot az hoz, hogy a halász egyik éjjel eltűnik, pártfogoltja pedig fokozatosan átveszi a helyét a kis halászközösség mindennapjaiban.

Aroonpheng saját 2015-ös, Óriáskerék című rövidfilmjét bővítette és folytatta a Manta Rayben, amellyel rangos díjat nyert a tavalyi velencei filmfesztiválon. Operatőrből lépett elő rendezővé, ez pedig filmje látványvilágán is meglátszik. A buja természet képei sűrű, fojtogató atmoszférát teremtenek, amelyet egy-egy váratlan, erős szín és a szokatlan fényforrások – mindenekelőtt egy sor karácsonyfaégő – szakítanak ki a dokumentarista ábrázolásmód konvencióiból. Nem jutunk el odáig, mint napjaink legnevesebb thai rendezője, Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsijában, ahol a trópusi párából túlvilági lények gomolyognak elő, de a Manta Rayben látható táj is poétikus térré, a túlvilág kapujává lényegül át.

Csakhogy Aroonpheng jóval kevesebb figyelmet fordított a cselekmény bonyolítására, mint a lenyűgöző képek megtervezésére. Azzal semmi gond nincs, hogy a szereplők közötti viszonyok lassan formálódnak, a történet pedig komótosan halad. Sem a szűken mért dialógusok kortárs filmköltői, Jia Zhangke vagy Brillante Mendoza, sem a slow cinema jeles alkotói, Tarr Bélától Lav Diazig, nem a pörgős cselekményvezetéssel építettek rajongótábort. Aroonpheng a kortárs szerzői film e nagyságai között keresett mintákat, de a történetet központozó, kisszámú fordulatot is motiválatlanul hagyta. Az ebből fakadó nézői frusztráció és a hősök egykedvűsége, harmonikus semmittevése ugyan termékeny feszültségben gerjed össze, ám a hatás aligha tart ki a bő százperces játékidő végéig. A Manta Ray tolakodó szimbólumai – élükön a címbeli rájafajtával – és a tagadhatatlanul impozáns képi világ együtt kissé kimódoltnak tűnnek. Nem kétséges, hogy Aroonphenget mélyen megrendítette a rohingyák tragédiája, de lírai halász-noirja sokkal inkább tekinthető egy erős formaérzékű rendező névjegyének, mint a történelmi léptékű válság árnyalt alkotói kommentárjának.

 

Manta Ray (Kraben rahu) – thai-kínai-francia, 2018. Rendezte és írta: Phuttiphong Aroonpheng. Kép: Nawarophaat Rungphiboonsophit. Zene: Christine Ott, Mathieu Gabry. Szereplők: Aphisit Hama (A rohingya férfi), Wanlop Rungkamjad (A halász), Rasmee Wayrana (Az ex-feleség). Gyártó: Diversion / Purin Pictures. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 105 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14083