KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egy zseni, két haver, egy balek

Schéry András

 

Kezdetben volt a western. A cowboyfilm, az indiánfilm, az önfeledt piff-puff. Aztán a western elvesztette ártatlanságát; s mikor Hollywoodban Butch Cassidy és a Sundance kölyök az önfeledtségtől megfosztott közönségnek „félre” játszva utoljára villantotta fel a kékszemű nehézfiúk olümposzi derűjét, a Cinecittàban időközben megszületett spagettiwestern atyja, Sergio Leone is megnyekergette a western halálharmonikáját: már csak Volt egyszer egy Vadnyugat.

De a mozisztárt nem hagyják meghalni. Reszketeg lábát már csak a keménnyé koszosodott farmer tartja egyenesen, arcát por és veríték ragacsos sminkje rántja össze marconára, még szerencse, hogy jótékony árnyat vet rá az egyre gyűröttebb karimájú cowboykalap; hajdan telivér jenki családjában mind több a mesztic. S egyre szenilisebb: Stan és Pant összekeveri Bud Spencerrel és Terence Hill-lel... Azután Bud Spencer Piedone néven felcsap nápolyi seriffnek, és marad Terence Hill.

De a nálunk politikai krimi-szerzőként is jól ismert Damiano Damianinak ebben a filmjében a porcelánkékszemű, juj-de-édes Terence Hill övéből a coltot már nem ő maga rántja elő, hanem a fantáziátlan produkció által zsonglőri minőségben szerződtetett deus ex machina.

Bizony, makaróni ez a western. Nyúlósra, nyögvenyelősre főtt csőtészta. És ráadásul a csőben nem a balekot húzzák be istenigazából, hanem a nézőt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7342