KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A moziról beszél: Dr. Fodor Gábor országgyűlési képviselő

A Fidesz a filmklubban is született

Zsugán István

 

– Mit jelentett és mit jelent az ön életében a film; milyen gyakran járt és jár moziba?

Kultúrával, főként irodalommal „fertőzött” családban nőttem fel. 1962-ben születtem Gyöngyösön, együtt éltünk nagyanyámmal és nagyapámmal, aki autodidakta költő is volt. (Eredeti szakmájában mozdonyvezetőként dolgozott, nyugdíjasként könyvtáros lett.) Gyerek- és kamasz-korom könyvek között telt el, de érdekelt a többi művészet is. Az általános iskolában képzőművészeti szakkörös voltam; egyik tanárom bíztatott is, hogy ilyen pályára menjek. De vonzott a zene is: tanultam zongorázni, s a klasszikusok éppúgy érdekeltek, mint a rock: gimnazistaként punkzenekarban is játszottam... A mozi ugyanilyen szerves része volt gyerekkoromnak. Eleinte, mint nyilván minden hasonló korú srác, az indiános meg a kosztümös kalandfilmeket habzsoltam: a Jókai-földolgozásokra, s a Keresztesek-típusú lengyel filmekre emlékszem. Első meghatározó filmélményem Antonioni Nagyítása volt. Hetedikes lehettem, amikor a tévé egyik késő esti adásában véletlenül megnéztem, és olyan elementárisán hatott rám, hogy megsejtettem: a film önálló, különleges művészeti ág, amely egyenrangú lehet az irodalommal, a zenével, a festészettel.

A televízió kis képernyőjén is ennyire képes volt hatni Antonioni műve?

Nem akarom utólag bemagyarázni magamnak, hogy valóban meg is értettem a filmet, de valósággal letaglózott, hetekig foglalkoztatott, és gondolkodtam rajta, hogyan lehet minél teljesebben megfejteni. Egyébként sose voltam rendszeres tévénéző – két-három éven át egyáltalán nem is volt otthon televíziónk, illetve amikor volt, az is valami ócska, kivénhedt masina –; és most is vannak periódusok az életemben, amikor hónapokig, évekig nem nézek televíziót. És ma már, miután igencsak rabul ejtettek az értékes mozifilmek, a kis képernyőn nem is tudok igazán élvezni egy valódi, képekben fogalmazó alkotást. Sőt nem is tudok végignézni.

Tehát ott tartottunk, hogy Gyöngyösön rendszeres mozibajáró lett...

– Gyöngyösön, noha mindössze negyvenezer lakosú kisváros, akkoriban négy mozi működött, és kettőben közülük – különösen a művelődési házban – úgynevezett művészfilm-programokat: kifejezetten jó filmeket vetítettek. Pezsgő mozi-élet volt, középiskolás filmklub-tagokként rengeteget jártunk moziba. Említett Antonioni-kötődésem is megmaradt: az első, tévéből szerzett csonka élményem után legalább ötször vagy hatszor megnéztem moziban a Nagyítást... Aztán sorban jöttek a meghatározó filmélmények, és fokozatosan ugyanolyan fontos lett számomra a jó film, mint az irodalom vagy a zene.

Melyek voltak a meghatározó filmélményei ebben az időben?

Órákig sorolhatnám a filmcímeket, Lindsay Anderson Ha... című filmjétől Bertolucci 20. századán át a Taviani-fivérek Allonsanfanjáig, illetve az olyan Fellini-művekig, mint az Édes élet vagy az Országúton. De valószínű, hogy most már keveredik az emlékezetemben a filmek (számomra való) „fontossági” sorrendje – no meg nyilván nem is a készülésük időrendje szerint láthattam őket –; és meglehet, hogy már némi nosztalgia is működik bennem, de tény, hogy a jó mozi akkoriban életünk egyik legfontosabb színtere volt, amely fontos gondolatokat közvetített a számunkra, és rajtam bizonyosan sokat formált. Tizenöt-húsz fős közvetlen baráti körömben a film állandó beszédtéma volt, együtt elemeztük, vitattuk, igyekeztünk végiggondolni a látottakat. A 70-es, 80-as évek fordulóján abban a negyvenezres kisvárosban voltunk legalább nyolcvanan-százan, főként fiatalok, akik rendszeresen megtöltöttük a mozit, amikor például Antonioni Az éjszakáját vagy Wajda A márványemberét vetítették. (Emlékszem, utóbbi filmet összesen egyetlen előadásban adták Gyöngyösön, azután jóidőre eltűnt a műsorról...)

Szóval máig szenvedélyes mozibolond maradtam, s minthogy annak idején fotószakkörbe is jártam, nemcsak a filmek „meséje”, történetvezetése érdekelt, hanem a vizualitásuk is: hogy melyek a mozgóképi kifejezés lehetőségei és korlátai. Amikor 1982-ben Pestre kerültem, a jogi karra – s a Bibó Kollégiumba –, valósággal lubickolhattam az értékes filmek kínálatában. Rendszeresen eljártunk a Kinizsi meg a Diadal moziba, ahol nagyon jó ízléssel válogatott filmeket adtak; és természetesen az Egyetemi Színpad meg a Műegyetemi Filmklub vetítéseire. A 80-as évek elején egy-egy Godard- vagy Truffaut-film vetítésénél mindig sokan álltak a zsúfolt széksorok mellett is... És akkoriban jöttek az új fölfedezettek. Számomra az egyik új kedvenc Wenders lett, főként Az amerikai barát című filmjével, de nagyon tetszett A dolgok állása és a Paris, Texas is...

Magyar filmcímeket eddig nem említett. Azok kevésbé hatottak az önök korosztályára?

Ellenkezőleg: az külön történet. Gimnazista korom óta gyakorlatilag minden új magyar filmet megnéztem. Bódy Gábor Nárcisz és Psychéje mellett az Amerikai anzix éppúgy alapélményeim közé tartozik, mint a Kutya éji dala, avagy Jeles András Kis Valentinója, amit legalább ötször láttam: óriási hatással volt rám. Szerettem Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól!, meg a Herkulesfürdői emlék című filmjeit; Makk Károly több alkotását; no és egyáltalán nem utolsósorban rendkívül érdekeltek az úgynevezett dokumentalista iskola művei, mint a Jutalomutazás és a többiek. Osztálytársaimmal szóvá is tettük a gimnáziumban: miért nem tanítják valamilyen módon a filmet; miért nem beszélhetünk az órákon – az irodalomhoz, a képzőművészethez hasonlóan – a filmekről is, minthogy addigra magunktól rájöttünk: a filmnézést, a filmértést is lehet és kell(ene) tanulni. Szerencsére az osztályfőnökünkben volt erre fogékonyság, és az osztályfőnöki órák gyakran filmek megvitatásával teltek el. Most is azt gondolom, hogy a filmelemzést be kellene építeni valamiképpen a gimnáziumi oktatásba; de ez a fölismerés máig sem szervesült a tantervekben, pedig gyanítom, hogy nemcsak mi igényeltük volna a filmesztétikai oktatást. A magyar filmekkel kapcsolatban pedig egyre határozottabb benyomásom – később meggyőződésem – volt, hogy a moziban sokkal többet lehetett érzékelni az akkori valóságból, mint az újságokban; sőt az volt az érzésem, hogy még az irodalom is nyomottabb, elfojtottabb volt az akkori magyar filmeknél. A Kis Valentinóból például százszor többet tudtam meg arról a világról, amelyben élek, mint több száz oldalnyi kortárs szépirodalomból. Komoly és mély üzenete volt számomra: élesen kontrakarírozta a mindennap hallott propagandaszövegek bornírtságait.

Véletlenül sem említette Jancsó nevét. Az önök generációjának ezek szerint már nem jelentettek annyit a filmjei, mint nekünk, egy-két évtizeddel idősebbeknek?

– A Szegénylegényeket, a Csillagosokat, az így jöttemet szerettem, de a mi nemzedékünknek a jelek szerint már kevesebbet mondtak, mint az előzőeknek. Barátaim, ismerőseim között is akadtak valóságos Jancsó-rajongók, de közöttünk az Allegro Barbarót követő filmjei már nem voltak népszerűek. Amennyire erőseknek éreztem az említett korai filmjeit, a későbbiek már önismétlésként hatottak rám; kivéve A hajnal című izraeli filmjét, amelyet remeknek tartok... Ahogyan sokat beszélgettünk például Huszárik filmjeiről is – különösen a Csontváryról –; de a Szindbád ránk már nem hatott olyan revelatív erővel, mint a néhány évvel idősebb rajongóira. Nekünk Bódy Gábor, Jeles András említett művei voltak a meghatározó szellemi élményeink... S hogy „film-fertőzöttségem” kronológiájához visszatérjünk: amikor a Bibó Kollégiumba kerültem, úgy éreztem, rendszeressé kellene tennünk a film-vitákat. Molnár Péter és Nagy Andor barátommal filmklubot szerveztünk, mert az volt a fixa ideánk, hogy a társaink emberi, szellemi formálódását is alapvetően befolyásolják a filmélményeik – például az ELTE budaörsi kollégiumában látott Bergman-, Fellini-, Hitchcock-, Buñuel-sorozatok –; és arra gondoltunk, hogy az akkoriban már egyre jobban áradni kezdő kommersz-dömping közepette a kollégáinkban is érdemes tudatosítani, hogy létezik másféle, igazi filmművészet is: hogy akadnak filmek, amelyekről napokig lehet és érdemes gondolkozni, vitatkozni. Közben persze gimnazista koromtól rendszeresen elolvastam a Filmkultúra és a Filmvilág minden számát; igyekeztem elhelyezni a filmeket a társadalmi-történelmi-kulturális közegben, amelyben készültek... Szóval megalakítottuk a Bibó Kollégium filmklubját (előbb a Mátra, később a Gorkij moziban működött); átlag száz-százötven nézőnk volt vetítésenként. A filmek előtt rövid kis informatív-értelmező bevezetőket mondtunk. Lényegében ott a filmklubban is verbuválódott a későbbi Fidesz-csapat magva: csekély zsurnalisztikus túlzással szólva a Fidesz a filmklubban született... S ez az érdeklődés – mondhatnám szerelem – a jó filmek iránt eleven bennem: amennyire napi szükségletem, hogy olvassak, zenét hallgassak – komolyzenét vagy rockot –, ugyanúgy ma is naprakészen igyekszem követni, hogy mit játszanak a moziban. Mostanában ugyan inkább csak este 10 után érek rá moziba menni, de szerencsére már akad néhány hely, ahol késő este is vetítenek. És a mai krimi- és horror-áradat mellett is mindig találok jó filmeket a műsoron. Legújabb kedvenceim közé tartozik például Peter Greeneway A szakács, a tolvaj, meg a szeretője; – A rajzoló szerződése viszont kevésbé tetszett. Persze az első benyomás sokszor megtéveszti az embert. Alap-kedvencemmel, Antonionival is „megjártam” egyszer. Amikor megnéztem az Egy nő azonosítását, borzalmasan lapos, banális dolognak véltem. Azután napokon át mégiscsak eszembe jutott egyik vagy másik részlete, hetekig képek, szekvenciák ködlöttek föl belőle. Másodszor is megnéztem és rájöttem: az én készülékemben volt a hiba, felületes néző voltam...Nagyon hatott rám az Oltalmazó eget rendező Bertolucci, akitől sok mindent szeretek. Hosszú évek óta nem láttam igazi jó filmet, kevés kivételként újabb kedvenceim közé tartozik A fehér városban (Alain Tanner), A kék bársony és a Veszett a világ (David Lynch), illetve a Brazil (Terry Gilliam). De nem folytatom a névsorolvasást: eléggé „mindenevő” vagyok a moziban.

Újabb magyar filmcímet viszont egyet sem említett...

A magyar filmnek – legalábbis a baráti, ismeretségi körömben – a nyolcvanas évek közepéig sajátos nimbusza, valóságos kultusza volt: minden új magyar film bemutatója eseményszámba ment, hetekig beszédtémául szolgált. A legutóbbi néhány évben ez a nimbusz mintha megkopott volna. De ugyanez elmondható a legújabb magyar prózáról is: a rendszerváltás után nagy probléma lehet, hogyan találja meg újra önmagát; a saját – új – szerepkörét, funkcióját.

Telis-tele a sajtó a magyar filmművészet és -gyártás gazdasági-szellemi kríziséről szóló jajkiáltásokkal. Nem gondolja, hogy a közönségre hirtelen és gáttalanul rázúdított Rocky- és Rambo-típusú amerikai kalandfilm-dömping megfullaszthatja az igényes filmművészetet?

– Az efféle filmeknek azelőtt is megvolt a maguk potenciális közönsége, legfeljebb a mesterségesen létrehozott hiánygazdálkodás átmeneti időre túlságosan is fölértékelte őket. De biztos vagyok benne, hogy egy-két éven belül létrejön az egyensúly. A mozibajárási szokások alighanem megváltoznak, de a jó filmnek van néhány olyan alapvető funkciója, amit semmi sem képes átvenni tőle, és mindig lesznek emberek, akik elmennek az igényes filmekhez a moziba. Talán mondani is fölösleges: se a tévé, se a videó nem alkalmas a mozi helyettesítésére. Egyetemista korom táján kezdődött nálunk is a videó-láz, elterjedt a videózás, gomba módra teremtek a videó-klubok, és akkoriban sokan óriási – szerintem eltúlzott – várakozással fogadták ezt az új technikát. Amely információ-közvetítésre természetesen rendkívül hasznos, de soha nem lehet egyenértékű a mozival. (Nemrég újra megnéztem képernyőn a Nárcisz és Psychét: döbbenetes csalódás volt. Éppen a vizualitása, a képi ereje veszett el. ) Egyébként is minőségileg más élmény, ha száz-kétszáz emberrel együtt nézek meg egy filmet a nagyvásznon: más a színe, a hangja, a hangulata az egésznek... Ami pedig az akció-filmek és egyéb bárgyúságok dömpingjét illeti: azzal a világon minden filmrendezőnek meg kell küzdenie valamiképpen. Ha jól érzékelem a dolgot, például Wim Wenders se mással küszködik már évek óta, mint azzal a nehéz feladattal, hogy olyan jó és igényes filmeket készítsen, amelyeket „mégis” sokan megnéznek... De említettem a Brazilt is: néhány hétre az is megtöltötte a mozikat – „annak ellenére”, hogy értékes és élvezetes műalkotás.

Igenám, de legalábbis a magyar filmesek segélykiáltásait hallgatva – félő, hogy mire beállana a kommersz és az igényes filmművészet kívánatos egyensúlya, a magyar film, különösen anyagi szempontból, teljesen ellehetetlenül, illetve egyszerűen kiszorul a mozikból. És noha hallgatólagosan megállapodtunk, hogy e beszélgetés során még véletlenül sem politizálunk, mégis megkérdem: mit szól az olyan jelenségekhez, mint például a Balázs Béla Stúdió anyagi csődbe taszítása?

– Megdöbbentem, amikor hallottam, hogy mi történik a Balázs Béla Stúdióval. Olyan páratlanul értékes műhelye ez a magyar kultúrának, amelyet mindenképpen meg kell őrizni; és amelyikről nyilvánvaló, hogy tisztán piaci viszonyok között soha sehol nem lesz képes eltartani önmagát. De a filmkultúra – és általában az igényes kultúra – más ágaira is ki kell dolgozni egy olyan értelmes támogatási szisztémát, amely segít megőrizni az értékeket. Pillanatnyilag legfontosabb feladat az alap-értékek megmentése. Mert ostobaság volna letagadni, hogy az elmúlt negyven év csődtömegében képződtek vitathatatlan értékek is; mint például a magyar filmgyártás, vagy a színházi rendszer. A magyar filmnek világszerte megérdemelt presztízse van; vannak rendezők, műhelyek, amelyeket és akiket mindenütt okkal nagyrabecsülnek. Az alap-értékek megmentése elodázhatatlan feladat. Mindig szükség lesz igényes magyar filmekre, tehát a létrehozásukhoz nélkülözhetetlen preferencia-rendszert mielőbb ki kell dolgozni. Segíteni kell túlélniük valamiképpen ezt a néhány átmeneti esztendőt. Az emberek – biztos vagyok benne – a piacgazdaságban sem fognak elhülyülni. Lehet, hogy néhány mozit be kell zárni; de például a filmesztétikát mielőbb bele kellene építeni a középiskolai oktatásba, és akkor holnap, holnapután is lesz fizető közönsége az igényes fimművészetnek. A kulturális kormányzatnak sürgősen ki kellene dolgoznia egy távlatos koncepciót. Közismert a kínzó pénzhiány; bizonyos alap-értékek támogatásáról mégsem szabad lemondani. Perverz állapot, ha attól is haldoklik a filmklub-mozgalom, mert nem jut pénz a kópiák felújítására, karbantartására. Értelmes, átfogó koncepcióval – meg alkalmasint külföldi segítséggel – a kevés pénzből is több eredményt lehetne fölmutatni. Az állami mecenatúra és a magántőkék koncepciózus ötvözésével ki kell találni, hogyan lehet megmenteni a kultúra alap-intézményeit – a könyvtáraktól a múzeumokon át a színházakig, az értékes könyvkiadásig és a művész-mozikig. Pillanatnyilag, sajnos, még nem igen látom egy ilyen átfogó kultúra-megőrző koncepció körvonalait, de alapvetően optimista természetű vagyok, tehát remélem, hogy az arra hivatottak és választottak sürgősen ki fogják alakítani. Akármerre nézünk külföldön, mindenütt ilyesmire törekednek; s a nagy világ-trendek nálunk is hatnak, ha egyelőre még akadozva, nyögvenyelősen is... És ezügyben is legkivált a fiatalokra kell gondolnunk.

Említettem, hogy diákkoromban, tízegynéhány éve, Gyöngyösön négy mozi volt, és elevenen működő filmklub; – ma már igazából csak egyetlen moziban vetítenek filmeket. De azért én őszintén remélem, hogy a mai gyöngyösi gimnazistáknak is alkalmuk, lehetőségük nyílik majd rá, hogy megismerhessék a filmművészet remekműveit (is), amelyek őket ugyanúgy formálják, alakítják majd, ahogyan a mi eszmélésünket segítették; ahogyan bennünket gazdagítottak mozi-élményeink.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4196