KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/június
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Ginger Rogers (1911-1995)

• Spiró György: A bűn színpada Égi manna
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Varga Balázs: Godard és a Coca-Cola gyermekei Az amerikai függetlenek

• Almási Miklós: Hozott anyagból dolgozunk A „remake”
• Fáber András: Egy vagány Szűz Jeanne d’Arc színeváltozása
• Szilágyi Ákos: Levelek a Zónából Szergej Paradzsanov
1895–1995
• Péterffy Gabriella: Hét tenger ördöge Kertész Mihály kalandfilmjei
• Molnár Gál Péter: Az extra Artaud, a filmszínész
ANIMÁCIÓ
• Antal István: A tustoll-kamera Japán animáció
MAGYAR MŰHELY
• Tamás Amaryllis: Zseniális túlélők Beszélgetés Dettre Gáborral
• Ozsda Erika: Minden a kamera előtt Filmfőiskola
KÖNYV
• Györffy Miklós: Mester tanítványok nélkül Beszélgetések Szabó Istvánnal
KRITIKA
• Báron György: Szolgai Művek Elektra, avagy…
• Hirsch Tibor: Vízállásjelentés Rablóhal
• Molnár Gál Péter: Az antitalentum titka Ed Wood
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Mielőtt felkel a nap…
• Gelencsér Gábor: Eső előtt
• Takács Ferenc: Bárhol, bármit, bármikor…
• Ambrus Judit: Kisasszonyok
• Tamás Amaryllis: Egy igaz ügy
• Barotányi Zoltán: Streetfighter – Harc a végsőkig
• Mockler János: F. uss T. ovább W. ells

• Bíró Péter: A reklámzabálók éjszakája Reklám

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Ott vagyunk minden kilométerkőnél

Petri Lukács Ádám

A szövőlepkék kilométerekről megérzik az illatok üzenetét, nekünk a szagtelefon az egyetlen esélyünk.

 

Iványi Marcell után a rostocki Anette Motz-Nollenek is sikerült egy vizsgafilmmel betörnie az európai-filmtudatba. A Presszóhoz hasonlatosan egyhelyszínes filmjében egy kórházi vizsgálóban zajol hetvennyolc percen át a mese. Nicolas doktor tizenöt évvel ezelőtt egy pókerpartin felfigyelt arra, hogy a házigazda kutyája rettentő büdös. A kutya középfülgyulladásban szenvedett. Másfél évtizeddel később, amikor egy idős asszony tért be a rendelőjébe, ugyanaz a szag csapta meg. Bizony, a néninek középfülgyulladása volt. Egy filmet kissé bajos a szag-érzet kifinomultságára felépíteni, most azonban a merész kísérlet teljes sikerrel járt. Élvezetes figyelni Nicolas doktort, amint felhagy az ultrahang-, CT-, röntgen-, vér- vizelet-laborbeutalók firkálásával, az eredmények elemzésével; és a diagnózis megállapításában csupán az orrára támaszkodik. A betegeknek először kissé terhes, hogy a vékony szájú, nagy orrú orvos a szájuk és a nyakuk körül szimatol nehézkes légvétellel, erősen szuszakolva, ám végül megszokják. Ráadásul kárpótolja őket, hogy ezzel a módszerrel mindig tökéletesen meg lehet állapítani a panasz okát. A doktort csak az bántja, hogy rengeteg kollégája hozzá fordul tanácsért, ám ő azokban az esetekben, amikor a beteg egy másik városban van, képtelen segíteni. Tarkovszkij megállapítása szerint: „A művész korántsem minden esetben fejezi ki magát egyszerűen és világosan. Ebből következnek a befogadás természetes nehézségei: önmagáról vagy a létről szóló elbeszélése, elmélkedései olykor nem könnyen érthetők meg. De az emberi kapcsolatok szakadatlan erőfeszítést igényelnek. Erőfeszítés, sőt szenvedélyes vágy nélkül egész egyszerűen lehetetlen megérteni egy másik embert.” A fenti gondolat tükrében tessék értelmezni a film azon fordulatát, amelyben az egyik beteg euforikus lelkesedésben tör ki, amikor megismeri Nicolas doktor módszerét, mert mint mondja, az orvos tudása felébresztette benne a kutatás vágyát és így elmulasztotta hónapok óta tartó, mindennapjait elfonnyasztó depresszióját. A kurd beteg, Abus örömködését, alkotás követi: elkészülnek a szagokat továbbítani képes portábilis telefonok. Ezeken a készülékeken nem lehet beszélgetni, viszont sóhajtozni kell bele, és a rostocki orvos a Kölnből, Bonnból, Jénából vagy éppen Koppenhágából vagy akár Tokióból kezdeményezett szag-hívásokból felállítja tévedhetetlen diagnózisát. Persze ez egyszeri ötlet, hiszen Tarkovszkijnál maradva: „Ebben az értelemben tehát a módszer felfedezése olyan, mint a beszédkészség felfedezése. És itt beszélhetünk a művészi kép, vagyis a kinyilatkoztatás születéséről. Ám azok az eszközök, melyeket a múltban a szenvedéssel megérlelt igazság közlésére fedeztek fel, a későbbiekben elcsépelt sztereotípiává válhatnak, és gyakran válnak is.”

A hülye is érti, hogy a Sztalker alkotója itt a szagkommunikációs eszközök térnyerésekor hódító szagkommunikációs-mozik ellen emeli fel a szavát. Mellesleg Karinthy annak idején azt mondotta, hogy a mozisoknak elég hamar le kell hátrálniuk az automobilos jelenetekről, mert az emberek a harmadik filmnél, amiben autók tűnnek fel a gyöngyvásznon, álomkórt kapnak.

Persze, Nicolas doktor története, nem a hogyan lett az ember óriás története, hanem egy gyilkosságé: valaki orrpolip-szagot lehel az orvos telefonjába, mire ő belehal a részvét keltette fájdalomba. Ami azt is bizonyíthatja, hogy Derrida tévúton járt, amikor az emberi élet erőszakos kioltása megszűnésének feltételéül a felszabadult és szubverzív kommunikációt jelölte meg. Hiszen a szagok némelyike elég felforgató dolog.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3975