KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/április
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Miskin infarktus előtt
FILMSZEMLE
• Mikola Gyöngyi: Napilapok zsellérei Szemle-töredékek
• Ardai Zoltán: Lassú hajó Kína felé Dokumentumszemle
• Kovács András: Párbeszéd a közönséggel A zsűrielnök jegyzetei
• N. N.: A 26. Magyar Filmszemle díjai
• Székely Gabriella: Berend Iván gyémántjai Beszélgetés Simó Sándorral
• Bakács Tibor Settenkedő: És a vonat megy... Beszélgetés Pacskovszky Józseffel
• Bérczes László: Mozi van Lumière-tekercsek
• Bóna László: Jákob oszlopa A kövek üzenete
KRITIKA
• Radnóti Sándor: Weisz Gizella A részleg
• Almási Miklós: Legenda csak egy van Megint Tanú
• Hegyi Gyula: Lefele könnyebb Törvénytelen
• Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága Ponyvaregény
• Schubert Gusztáv: A ponyvahősök lázadása Interjú a vámpírral
1895–1995
• Forgács Éva: A megmozdított kép Moholy-Nagy László
• Molnár Gál Péter: Egy ázsiai Párizsban Mozzsukin

• Fáber András: Mozarttól keletre Beszélgetés Lucian Pintiliével
KÖNYV
• Györffy Miklós: Ha én filmlexikont szerkesztenék Lexikon
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Egyszerű emberek
• Fáber András: Zaklatás
• Nagy Gergely: Camilla
• Harmat György: A Maszk
• Sneé Péter: Halálugrás
• Barotányi Zoltán: Parazita
• Turcsányi Sándor: Promenád a gyönyörbe
• Tamás Amaryllis: Egy apáca szerelme

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar plazma

Történelem: tarka és trendi

Hirsch Tibor

A történelem színesben más, mint fekete-fehérben.

 

A Spektrum Televízióban többször ismételt, ritkaságszámba menő színes angol, amerikai, francia, japán világháborús dokumentumokból összeállított Háború színesben sorozat érdekesebb tanulságot hordoz annál, mint hogy történelemdokumentálásban is illik továbbkényeztetni az úgyis elkényeztetett közönséget. Persze a szándék eredetileg nyilván ez, és nyilván ellenszenves, mert ellenszenvesen szolgai. Hogy tudniillik a néző úgysem áll meg a csatornák közti kattintásban a fekete-fehér képnél, és ezért kötelező hollywoodi klasszikusokat komputerrel újraszínezni, és azután úgy bukni vele, hogy a darabot az érdektelenség közepette megbecsteleníteni is sikerül. Vagy pedig ha nem a számítógép dolgozik, akkor kötelező kutatni színes és följavítható híradó képek után, melyekből, lám, több van, mint gondolnánk, és így összeállhat belőlük egy komplett színes történelmi doku-füzér. A negyvenes évekből való eredeti felvétel akkor is meglepetés, ha aki forgatta, nem szánta annak. A színes korszakot utólagosan visszafelé kibővítő próbálkozások pedig szaporodnak: Kanada és Japán ugyancsak televízióra kínálja a maga darabjait, és persze most már a vegyes forma sem tilos: az utólag színezett fekete-fehér nyugodtan találkozhat az eredetileg színes filmritkasággal.     

Mindegy, lehet a szándék szánalmas, és az eredmény első közelítésben ugyancsak taszító és azután mégiscsak érdekes. Az idegenkedés oka egyszerű: ki gondolta volna, hogy nekünk teljes évtizedek, benne országok és történelmi mellékkorszakok nem egyszerűen fekete-fehérben vannak meg, hanem ténylegesen fekete-fehérek? Egy arcot még csak eltűrünk színesben – hiszen háború előtti magazinokat, fakó-colour retusált címlappal láttunk eleget –, de például Eva Braun turistabakancsát? És rajta a berchtesgadeni port?

Egy ilyen kép először mintha semmit sem változtatna, azután mindent. Színes por és kortalan agyag a cipőn: kortársi és emberi. Amikor pedig nem kortársi, akkor megnyugtatóan távoli. Ami fekete-fehérben rejtve marad, színesben kibomlik: ma már olcsónak számító kerti székek, szél fölkapta terítők, strandlabdák, papucsok, cselédlányok plusz Hitler meghatározhatatlan színű egyenruhája, mint örökös anakronizmus. Fekete-fehérben mindez háttér és – vállalva a képzavart – csupán rémségeket színező adalék. Az, aminek történelmi dokumentumfilmben mindig is szánták: illusztráció. Színesben viszont egyenesen lényegként tolakszik elő, méghozzá úgy, hogy közben nagyvonalúvá és megbocsátóvá teszi a nézőt: ők itt mind régen meghaltak, és ez volna a lényeg. És tényleg: éltek ők is színesben, megitták bágyadtan sárgálló söreiket, mint akármelyik áldozatuk egy-egy Filmmúzeum válogatta, Holocaust előtti amatőr-felvételen, ahol ugyancsak van szél, nap, és rég kifakult kartonruha. Mintha a fekete-fehérség ab ovo „hivatalossága” volna a történelmi bűn örökkévalóságát jelző vádirati melléklet: a Dokumentum, nagybetűvel. A szín – ami halványul – viszont a védelem eszköze: ahol fölbukkan, ott elévülés van és kollektív mulandóság-hangulat.

A szín veszélyes és csodálatos. A szín figyelmet terel el, tehát hazudik, máskor kiugrasztja, amit hajlamosak vagyunk feledni, tehát éppen hogy igazat mutat. Egyszerű igazságokat persze A Spektrum Televízióhoz visszatérve, például megmutatja, hogy a második világháború hat esztendeje nem folyamatos ködszitálásban telt, olyan időjárási viszonyok között, melyben a régi híradóképek sugallata szerint füstöt és felhőt megkülönböztetni sem érdemes? Mert hunyjuk csak le a szemünket: ki az, akinek – ha nem múlt el hetven – a világháború képe nem őszi-téli látványként ugrik elő? Pedig abban a háborúban nyár, sőt tavasz is volt, a tavaszi bombázás képeivel, mely szinte még szókapcsolatként is anakronizmus.  Bizony új nekünk, ahogy rövid ujjú ingben amerikai katona pirosra festett, gyilkolni kész vashengert görget ügyes kétkerekű targoncán, és a reptér szélén látszik a virágágyás. Vagy új, ahogy tarka leanderek sora pusztul szikrázó afrikai napsütésben, és új, ahogy a hőségben előkerülnek a színes zsebkendők, sőt új nekünk a vér – a régi, sokat emlegetett, de soha sem látott világháborús vér színe.  És mi tagadás, a gettó rongyokba bugyolált gyermekeiről sem gondolta volna senki, hogy a szemükbe lehet egyszer majd nézni, mert a pupillaárnyalat, barnától-kékig valóságos, hátborzongató mélységet ad a már sokszor látott tekinteteknek. Továbbá új, nagyon új, ahogy a halott ember bőrszíne alapján megkülönböztethető a halottvivőtől. Csontsovány áldozat a csontsovány túlélőtől. Ilyesmi eddig nem volt, megszoktuk, hogy halott és a halottvivő mozgóképe fekete-fehér mementó-relieffé egyszerűsödött. Úgy volt jó. A színektől rögtön jelenet, mikro-rémtörténet lesz belőle. Két megkülönböztethető ember esete, hatvan év régiségében.

Még egy kis lépés, és a színes szürkeség odalent a kordé kerekén összeköti őket Eva Braun sportos barátnéinek bakancsbevonatával. Egy epizódba valók: közös elmúlás-feeling, színről azonosítható európai por. Belőle vétettünk.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/06 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9014