KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Quilombo

Dés Mihály

 

A főleg Brazíliában használatos quilombo szó (Kubában palenque, Venezuelában pedig cumbe a szinonimája) azokat a táborokat, falvakat, településeket vagy akár kis birodalmakat jelenti, amelyeket föllázadt, szökött rabszolgák alapítottak az Új Világ őserdeiben, hegyeiben. Gyakran évtizedekig, de volt, hogy évszázadokig fönnmaradtak ezek a quilombók, sőt Haiti esetében független ország lett egy ilyen rabszolgafelkelésből.

Diegues filmje egy legendássá vált észak-brazíliai quilombo, Palmares történetét meséli el 1650-től, (amikor egy Ganga-Zumba nevű szökött rabszolga állt a település élére), egészen 1694-ig, amikor a portugálok elfoglalták Palmarest (mely még 1797-ben is hallatott magáról) és megölték akkori vezetőjét, a néphit szerint halhatatlanná vált Zumbit.

Több jó filmre való anyag van ebben a történetben. Mondjuk egy sikeres történelmi kalandfilmé. Ahhoz azonban túlságosan művészkedő és vontatott lett. Lehetett volna belőle egy talán nem olyan sikeres, de igényes és hiteles történelmi filmeposz, tabló, nemzeti önvizsgálat. Ahhoz azonban túlságosan egysíkú, stilizált és szegényes kivitelű. Megjelenhetett volna a filmben a mítosz, a folklórrá vált történelem. Annál is inkább, mert ez volt a rendező legfőbb szándéka. Csakhogy a Quilombo földhözragadt, deheroizáló filmmé sikeredett. Benne van ebben a történetben az üldözött és az üldöző témája is. A hivatásos négervadászok és a hivatásos menekülők párharca. Ez is kimaradt. Leginkább pedig szólhatott volna az Utópiáról, a rokonszenves, az ellentmondásos, a fantaszta utópiáról. Ezek a fekete respublikák ugyanis (ahol egyébként a francia felvilágosodás eszméin nevelkedett vagy éppen kalandor fehérek is előfordultak) egészen különös és tanulságos társadalmi formációkat alkottak: igualitárius betyárbandát, törzsi kiskirályságot, őserdei falansztert. A Diegues által bemutatott utópia ezzel szemben csupán infantilisen idilli: csupa báj, jókedv, kertészkedés és táncolgatás. Ha valamilyen csoda folytán Palmares máig fönnmaradt volna, bizonyára olyan idegenforgalmi propagandafilmet csináltak volna saját magukról, mint amilyennek Diegues ábrázolja a hétköznapjaikat.

Sokat lehetne élcelődni e film visszásságain: a szökött rabszolgák frissen vasalt, nett, egyforma ruháin (melyek leginkább a Budai Parkszínpadon megcsodált Brasil Tropical jelmezeire emlékeztettek), vagy a halhatatlan, mitikus hős, Ganga-Zumba hájas alakján, ©vejk-ábrázatán, iksz lábain.

Mindez persze szóra sem volna érdemes, ha a film rendezője nem Carlos Diegues volna, akit a legnevezetesebb  latin-amerikai filmmozgalom, a brazil cinema novo kulcsfigurájaként tartanak számon, és aki ebben a filmben nem kevesebbet, mint a „szabadság mitológiáját” kívánta megfogalmazni. És ha már ilyen nevezetes rendező csinálta ezt a kivételesen gyenge művet, kénytelen-kelletlen eszembe jut az a két másik filmje, amit nálunk játszottak: a majdnem jó, de semmi új Bye, Bye Brasil és a teljesen középszerű A királyi biztos szeretője. És eszembe jut a cinema novo igazi Vezéralakjának, Glauber Rochának az utolsó Magyarországon játszott filmje is, a csüggesztően rossz A halál Antoniója. Hát ez lett az ígéretes cinema novóból? Vagy netán eredetileg is csak ennyi volt? Hát már semmi sem marad a hatvanas évekből?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5882