KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az ünnepség

Ardai Zoltán

 

Pupi Avati stílusa 30–40 évvel ezelőtti mintákat követ. De nem az utánérzések bágyadtságával, s nem is parodisztikusan: ha Az ünnepséget fekete-fehér kópián néznénk, azt is hihetnénk, hogy valóban az olasz film nagy korszakából látunk egy kevéssé ismert művet. Avati keserű meséje régimódian kerekdedre szabott történet az ötvenes évekből, s didaxisa éppoly külsődleges, mint a neorealizmus nagyjainál: épségben hagyja a film legfőbb értékeit. Még az sem ártott volna Az ünnepségnek, ha kezdő és befejező képsorait kenetesen érzelmes narrátorhang kíséri; a legtöbb jelenetnek kínzóan igaz helyzetek adnak feszültséget, s nem „kiváló színészi alakításokat” bámulunk, hanem életutakat és magatartásokat, amint egy-egy gesztus átvilágítja őket. Gyakran a szereplők közt érezzük magunkat, a szabad levegőn. Az ilyen filmek nem feltétlenül nagyon jelentősek, de bizonyos, hogy nem romlékonyak, s lényegtelen, hogy aktuálisak-e vagy sem.

A történet rút külsejű főhőse – egy mindenféle munkához értő falusi pék – vállalja annak a pusztuló villának a felújítását, amelyben a háború előtt inasként szolgált. Nem a nagy kereset lehetősége vonzza, hanem az, hogy ismét kapcsolatba kerülhet egykori úrnőjével. Ahogyan ő értelmezi, az úrnő annak idején szerelmi jelet adott neki, ez persze megváltoztatta az ő egész életét. Most aztán olyan megaláztatásban lesz része, mint még soha. Az asszony és családtagjai úgy használják ki őt, és kamaszfiát, meg két fogadott segédjét, hogy oda sem igen figyelnek. Avati viszont eléri, hogy mi, nézők, annál inkább odafigyeljünk a népi balekok e gyülekezetére. A fiúk és a szerelmes pék – amint magukra maradnak bátor nagyvonalúságukkal, amelyet csalódottan is megőriznek –, a pék idős apja, elhagyott felesége – ezek az alakok, arcok furcsán, fájdalmasan  megnőnek bennünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/07 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5239