KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Gillo Pontecorvo (1919–2006)

Bikácsy Gergely

 

Október közepén, a Római Filmünnep kezdete előtt egy nappal halt meg. A nekrológok és az emlékvetítések után némi csodálkozással fedezhettük fel, hogy bár elfeledett rendezőnek látszott, mégsem egészen a múlthoz tartozik. Néhány dokumentum-kísérlet után az 1960-as Kápó teszi ismertté a nevét. Az egyik első új szemléletű, az addigiaknál keserűbb, kevésbé patetikus, kevésbé egyszínű film a koncentrációs táborok világáról. Volt benne valami közös Andrzej Munk Nő a hajón című befejezetlen remeklésével. (Hosszú évek múltán a nagyon távoli rokon, Angi Vera története juthatott párhuzamként a tágabb képzeletű néző eszébe...)

1965/66-ban Franciaországban betiltják Az algíri csata című, friss sebeket feltépő, dokumentáris eszközöket használó két órás filmjét. Az esetnek hatalmas politikai és kritikai visszhangja van, végül a velencei fesztivál Arany Oroszlánját kapja meg. Máig ez a legemlékezetesebb filmje: művészileg megkophat, de dokumentatív ereje és feszültsége máig hitelessé, gazdag történelmi vitákra alkalmassá teszi. Művei mindig „bizonyítani” akartak valamit, és ugyancsak erős tehetség kell, ha a rendező nem akar már leforgatásakor avulttá, sok esetben iskolás-nevetségessé (viszolyogtatóvá) válni. Pontecorvo Algíri csatája ma ugyanúgy megosztaná a nézőket, mint születésekor, sodró erejétől ellenzői sem szabadulhatnának. Pályájának csúcsára érkezett. A hetvenes évek végén az ETA utolsó nagy Franco-korszakbeli merénylete hátterét próbálta fikcióval átvilágítani – sikertelennek ítélték, s később sem keltett új figyelmet.

Hadd idézzem most 1970-es Queimada című filmjét. Valahol az Antillák szigetén hatalmas népi felkelés söpör el egy zsarnoki rendszert. Az amerikai kormány az új, felszabadító népvezér mellé áll (Marlon Brando játssza a tanácsadót). A naiv népfi zsarnok lesz: óriási felkelés körvonalai sejlenek fel rezsimje ellen... Átlátszó történelmi parabola? Ördög tudja: én többféle parabolát és „üzenetet” láttam benne, többféle politikai tanulságot. Erre is visszarévedve Pontecorvo életművét meglehetősen nyitottnak érzem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8838