KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ízig-vérig Anne-Mary

Takács Ferenc

 

Van egy szint, amelyen kisebbségek, kisebbségi nemzetek mintha valami közös recept szerint mutatkoznának meg a nagyvilágnak. Gyermek-lelkű, könnyen síró, sokat nevető, bumfordian esendő figurák vagyunk, a célirányos ész helyett inkább ábrándok irányítják csetlés-botlásunkat; közben folyvást jár a szánk (a rajtunk uralkodó etnikum szófukar), hetet-havat összehordunk, bár gyakran fején találjuk a szöget, s persze igazából nagyon szeretjük egymást, úgyhogy tessék rajtunk nevetve meghatódni (vagy meghatódva nevetni): valami ilyesmi élteti a – hogy mondjunk valami szakszerűt is – regionális egzotikum jegyében született művészeti alkotásokat, a Tóbiás, a tejesembert, A hely hősét, a Tót atyafiakat vagy akár a Háry Jánost.

Most egy angol filmen Wales tálalja fel magát a fenti recept szerint. Pontosabban walesi filmen, hiszen – talán a rendező-asszony kivételével – walesi nevet visel a produkcióban mindenki, s – bár a pénz nem etnikai fogalom – a film költségvetése is javarészt walesi forrásokból állt össze. Egy új walesi széria folytatódik benne, valamelyest az Az angol, aki a dombra ment föl vonalában. Kisvárosi, sőt falusi történet, rengeteg ütődött és szíre-szóra dalra fakadó walesi van benne, ez a lelkésztől az ingatlanügynökig mindenkire áll. A történet a jótorkú pékmesterrel kezdődik, aki a lelke mélyén Pavarottinak hiszi magát (s időnként egy Pavarotti-gumimaszkot húz a fejére), majd atyai terror alatt tartott lányával folytatódik, aki nem élhette ki énekesi tehetségét. Innen már a film története az ő története, s ez a történet gügye komédiából lassan szívhez szóló emberi drámává komolyodik. Hogy hogyan, ezt nem mondom el, mert papíron merő érzelmes giccs és göregáboros klisé lenne belőle. A filmvásznon viszont kisebbfajta csoda történik: amit látunk, pontosan követi ugyan a fenti receptet, viszont ízléssel és tehetséggel van kikeverve; minden lehetséges csapda ott tátong a filmben, de végül egyikbe sem sétálunk bele. Kedves és szép kis filmet látunk, lehet rajta nevetni, még meghatódni is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/12 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3538