KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/június
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Rudolf Hrušínský
MAGYAR FILM
• Margócsy István: Kinek a szemével? Sátántangó
• Esterházy Péter: Egy nagyszabású Sátántangó
• Kovács András Bálint: A falfelület is történet Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel

• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (2.) Időm Gombrowicz-csal
• Báron György: A mi nagy városunk Rövidre vágva
• Gál Ferenc: A kiégés mitológiája Rövidre vágva
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Virágos kert a mi szívünk Televízió
• Szabó Márta: A Berlusconi-produkció Médiakirályok, hercegek, grófok
• Várkonyi Tibor: Híradósztárok Francia tévéháború

• Bojár Iván András: Ölhet a művészet? A rombolás építészete (2.)
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Egy negyedmosoly Giulietta Masina

• Kömlődi Ferenc: A Phoenix Hollywood halott istenei
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Micimackó háborúba megy Utrius
• Ardai Zoltán: Intra-Terrestrial Kiss Vakond
• Schubert Gusztáv: Az Ember-lépték És ne vígy minket kísértésbe
• Bikácsy Gergely: Billentyűszerelem Zongoralecke
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Vágyak vonzásában
• Hirsch Tibor: Tombstone – halott város
• Tamás Amaryllis: Csekkben a tenger
• Asbóth Emil: Az utolsó törvényen kívüli
• Mockler János: Szellem a gépben
• Turcsányi Sándor: Tűréshatár
• Harmat György: Elbaltázott nászéjszaka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Udine

Jigoku!

Wostry Ferenc

Az ázsiai filmek rajongóinak az udinei Far East Festival maga a Kánaán. A 9. mostrát inkább a hírneve vitte, mint a filmek.

 

Az Udinei Filmfesztivál ugyan az ázsiai mozi európás csúcsösszeröffenése, első találkozásunk mégsem úgy alakult, ahogy reméltem. Már a nyitó napon sikerült kihagynom azt az alkotást, Eye in the Sky, amely – az idén mérsékelt színvonalú – fesztivál legjobbjának bizonyult. Sebaj, gondoltam, kárpótol majd Patrick Tam legendás Swordje, az az emblematikus, újhullámos wuxia, amely a hongkongi mozi-időszámítás egyik szinematikus vekkerjének számít. (Értsd: ébresztő hatású.)

A közönség nem fogadta totális elfogódottsággal a Swordöt, ami lehangolt valamelyest, mert hát hol kellene leginkább lelkesednie a tömegeknek egy szuperemberes, össze-vissza repkedős, totálőrült wuxiáért, ha nem az egyik legnagyobb ázsiaifilmes fesztiválon? Szóval csalódtam: volt röhögés, nyűglődés és fészkelődés nézőtársaim soraiban tonnaszám, és csak a valóban lenyűgöző, emberszelős finálé végeztével ragadtatták magukat tapsra. Pedig komolyan azt hittem, hogy a film meghatja majd a sok sznobot, hiszen inkább műfaji kinövés, mint tiszta zsánermunka, ugyanis csurig van impresszionista megoldásokkal – nem is csoda, hogy Patrick Tamot mondják Wong Kar-wai tanítómesterének. A fesztiválon vetített további nagyszerű, korai munkái (Final Victory, Nomad) szintén megérdemelnék a szélesebb tömegek általi újrafelfedezést. Új filmje, az énekes sztár Aaron Kwok főszereplésével készült After This Our Exile nem ér fel velük, de mint mood piece megállja a helyét.

A thaiföldi 13 Beloved amilyen egyszerű ötletre épül, olyannyira hatásos, bár a befejezés sajnos előre kiszámítható, sőt, láttam is már korábban hasonlót, például a brit My Little Eye című alacsony költségvetésű horrorban. A film (anti)hőse élete legrosszabb napját szenvedi meg, elveszti állását, anyagi helyzete a béka segge alá kalibrál, mikor is ismeretlen helyről telefonhívást kap: amennyiben sikerül teljesítenie tizenhárom őrültebbnél őrültebb próbatételt, hatalmas összeg ütheti a markát. A lelkileg amúgy is instabil szalariman morális és fizikai szempontból egyaránt felőrlődik a szadista feladatok megoldásában, amelyek skálája a légy- és szarevéstől a tömeggyilkosságig terjed. A 13 Beloved több olyan radikális jelenetet felvonultat, amely még a hozzám hasonló veterán horroristát is megdöbbentette – bár eszükbe jutott volna egy frappánsabb befejezés!

A hongkongi szupersztár Andy Lau, úgy látszik, nem szeretett volna lemaradni a főleg Zhang Yi-mou filmjei által fémjelzett legújabb wuxia-hullámról, és az összegründolt pár millió felhasználásával a Bokko című manga megfilmesítésébe fogott. Sikerült egy nagyívű, epikus, a részletek iránt elfogódott akciófilmet készítenie, amely azonban nem képes teljes futamideje alatt fenntartania a feszültséget. Ha másra nem is, de arra jó, hogy megágyazzon az Andy LauJet LiTakeshi Kaneshiro triász hamarosan bemutatásra kerülő Warlords című szuperprodukciójának (a Chang Cheh-féle 1972-es Blood Brothers remake-je.)

A dél-koreai Restless szintén wuxia-forrásból kortyol, és az akciójelenetei egészen elképesztőek, főleg a finálé, még akkor is, ha fájdalmasan nyilvánvaló, hogy a számítógép memóriájából lett előhúzva, és A Gyűrűk Ura hasonló tömegjeleneteit igyekszik majmolni. A csonttörős részekkel tehát nem lenne különösebb baj, ha nem felejtenek el köréje forgatókönyvet kanyarítani – a történet kliséi fárasztóan fantáziátlanok, csakúgy, mint az a nagy adag melodráma, amellyel koreai barátaink szokás szerint az egészet nyakon öntik.

Miért rendez valaki horrorfilmet, ha egyszer lövése sincs a műfajhoz? Ez a kérdés az 1999-ben az egész világon szertefröccsenő J-Horror-hullám felbukkanása óta (a Ringu volt a kiváltó ok) kísért: tucatszám születnek az ijesztő atmoszférát még csak hírből sem ismerő, felszínes motívumokkal és nehézkezű megoldásokkal operáló dögunalmak. Eddig főleg Dél-Korea és a műfaj anyaországa „jeleskedett” a közepesnél közepesebb (meg annál is rosszabb), horrornak csak nagy nehezen nevezhető dolgozatok tömeges kibocsátásában, ám úgy látszik, a thai filmesek sem szeretnének lemaradni, „jobb későn, mint soha”-alapon. Wisit Sasanatieng The Unseeable című munkájából hiányzik mindenfajta eredetiség; az nem elég, kedves rendező, ha sikerül egy hangulatos helyszínre ráakadnod (jelen esetben a dzsungel övezte udvarházra), valamint korábbi, mindenfajta saját karakterisztikát nélkülöző horrorból átemelned a legalpáribb, mára teljesen hatástalanná züllesztett beijesztéseket.

A 2007. januári Time Magazine-ban Michael Schuman önmagát állandóan megújító kereskedelmi irányítóközpontként jellemzi Hongkongot. Most akkor mi az igazság: valóban Ázsia szupercsomópontja az „Illatos kikötő”, vagy a „Sebek városa”, ahogy Andrew Lau és Alan Mak legújabb filmjének, a Confession of Painnek eredeti címe (Seung sing) sugallja? Popkulturális szempontból mindenképpen góc, legalábbis kivitelezése ezt sejteti. A tavalyi év telének hatalmas csinnadrattával beharangozott event filmje („a Szigorúan piszkos ügyek alkotóitól!”) a hollywoodi thrillerklisék és a koreai melodrámák megoldásait teszi meggondolatlanul magáévá. Messze elmarad az elvárásoktól, főleg, mivel Andrew Lau Wai Keung és Alan Mak Siu Fai egyaránt minőségi mainstream-filmesnek számít, sőt, Lau az egykori koronagyarmat talán legmeghatározóbb kommerszrendezője, aki az utóbbi tíz-tizenöt évben több mozis trendet (például a Young and Dangerous-sorozatot) is útjára indított. Félreértés ne essék: ez messze nem jelenti azt, hogy a Confession of Pain rosszul összerakott film lenne, sőt, audiovizuális szempontból kifogástalan. Sajnos éppen az a bizonyos külhoni kulturális befolyás, nevezetesen a koreai filmek és az Ázsiában őrületesen népszerű koreai tv-sorozatok dramaturgiája, pontosabban az erőltetett melodráma átvétele tesz be neki. A szupermelankolikus, lerészegedős, nagyotsóhajtós fetrengés a múlt bűneiben a néző számára az egészet kínszenvedéssé degradálja.

Tetsuya Nakashima ritka madár: 48 évesen olyan filmeket készít, amilyeneket általában húszévesek szoktak: az intenzitástól szertecsattanó, a legőrültebb kameraperspektívákat halmozó, rapidvágású energiabombákat. Grady Hendrix, az ázsiai filmekben meglehetősen jártas kritikus Nakashima tavalyi dolgozatát, a Memories of Matsukót 2006 legjobb filmjének kiáltotta ki, amely meglehetős túlzásnak bizonyul, ha a musicalnek látszó, bonbonszínekben vibráló szörnyet széjjelboncoljuk. Matsuko életének még a hitgyülekezetes rajongótábor lelkesedését is lelohasztani képes, kegyetlen története, pontosabban annak csomagolása túlságosan is hasonlít Lars Von Trier Táncos a sötétben című manipulatív mesterművére. Az jobban is rezonált – emez túlerőlteti magát a kívánt szívfájdító hatás elérése érdekében.

A Gazdatest (Host) valami díjat nyert az idei Titanicon, ha jól tévedek… Én a túlzásba vitt, meg nem érdemelt hype tipikus esetét látom csak benne. Amíg zsánerszínekben igyekszik pompázni, és tényleg csak a szörnyfilmes megoldások csúcsrajáratása a célja, addig csodálatosan működik, sőt, a Han folyóból előslattyogó, egész Szöult terrorizáló szörny első jelenete a dzsidáj gek-s, monstrumfilmes műfaj egyik leggyönyörűbb jelenete, filmtörténelmi viszonylatban is. Ám abban a pillanatban, amint Bong Jun-hoo rendező szociális parabolát kényszerít rá az addig nagyszerű tempóban előrefelé zakatoló sztorira, és a narratívát szó szerint leküldi a csatornába (mintha valamely amerikai Z-filmhez lenne szerencsétlenségünk, ott szoktak órákon keresztül a kloákában bóklászni, mikor elfogy a büdzsé), nos, akkor a Gazdatest bizony teljes svunggal, menthetetlenül seggre ül, és soha többé nem tápászkodik már fel.

Yau Nai-hoi időtlen idők óta a isteni Johnnie To házi forgatókönyvírója, neki köszönhetjük a Milky Way Ltd. több remekművét is (A Hero Never Dies, Mission, Longest Nitekomolyan, napestig sorolhatnám, az utóbbi tizenöt év leghatásosabb hongkongi filmjeiben működött közre). Amennyiben már korábban is voltak rendezői ambíciói, meglepő, hogy csak most debütál – és milyen kár, hogy ilyen későn (ugyan csak 41 éves, de korábban is elkezdhette volna): az Eye in the Sky (amit hazatérve mégiscsak sikerült beszereznem) egy minden felesleges mócsingtól mentes, elegáns, nagyszerű, akciójelenetekkel teletűzdelt techno-thriller, amely mondjuk Coppola Magánbeszélgetésénél valamivel triviálisabban, ám szórakoztatóbban dobja fel a privacy a hipermodern korban betöltött szerepének problematikáját. Simon Yam és Leung Ka-fai játsszák egymás nemezisét, a törvény ellentétes oldalán álló kavarógépeket: kétszemélyes színésziskola.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9049