KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/június
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Rudolf Hrušínský
MAGYAR FILM
• Margócsy István: Kinek a szemével? Sátántangó
• Esterházy Péter: Egy nagyszabású Sátántangó
• Kovács András Bálint: A falfelület is történet Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel

• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (2.) Időm Gombrowicz-csal
• Báron György: A mi nagy városunk Rövidre vágva
• Gál Ferenc: A kiégés mitológiája Rövidre vágva
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Virágos kert a mi szívünk Televízió
• Szabó Márta: A Berlusconi-produkció Médiakirályok, hercegek, grófok
• Várkonyi Tibor: Híradósztárok Francia tévéháború

• Bojár Iván András: Ölhet a művészet? A rombolás építészete (2.)
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Egy negyedmosoly Giulietta Masina

• Kömlődi Ferenc: A Phoenix Hollywood halott istenei
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Micimackó háborúba megy Utrius
• Ardai Zoltán: Intra-Terrestrial Kiss Vakond
• Schubert Gusztáv: Az Ember-lépték És ne vígy minket kísértésbe
• Bikácsy Gergely: Billentyűszerelem Zongoralecke
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Vágyak vonzásában
• Hirsch Tibor: Tombstone – halott város
• Tamás Amaryllis: Csekkben a tenger
• Asbóth Emil: Az utolsó törvényen kívüli
• Mockler János: Szellem a gépben
• Turcsányi Sándor: Tűréshatár
• Harmat György: Elbaltázott nászéjszaka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Egyes nők

Kránicz Bence

Certain Women – amerikai, 2016. Rendezte: Kelly Reichardt. Szereplők: Michelle Williams, Laura Dern, Kristen Stewart. Forgalmazó: SPHE. 108 perc.

 

Egyes nők szerint, és véleményüket jó pár férfi is osztja, a feminizmus célkitűzései megvalósulni látszanak. A nőjogi törekvések harmadik, kilencvenes években kezdődő hulláma lassan partot mos: egyre többet beszélünk a nemek közötti bérezési egyenlőtlenségekről, a törvényhozás vagy vállalatvezetés nemi aránytalanságairól, a párkapcsolati erőszak hétköznapi pokláról. A feminista kiáltványok egykori jelszavai beépültek a fősodorbeli média nyelvébe. Hollywood is érzi az új idők szelét, az utóbbi évek legsikeresebb vígjátékai közül számos női alkotókhoz (Melissa McCarthy, Amy Schumer, Elizabeth Banks) kötődött. Ugyanakkor a feminista kultúratudományok kutatói közül többen állítják, hogy éppen mostanában válik visszavonhatatlanul árucikké a feminizmus – amire a mainstream ráteszi a mancsát, azt meg is bénítja.

Ebben a klímában Kelly Reichardt filmjei a hiteles női művészet tiszta, hűs vízű forrását jelentik. Az ötven fölött járó rendező a modernista minimalizmus legszebb hagyományait folytatja, hasonló irályban, mint függetlenfilmes férfikollégái közül Jim Jarmusch vagy Gus Van Sant. Kánonba vésett férfiak, akik alkalmankénti bukásaik dacára is évtizedek óta háborítatlanul építhetik szerzői filmes életművüket, míg Reichardt 1994-es, Sundance-en futott bemutatkozása (Fűfolyó) után tizenkét évig nem rendezett, mert nem kapott lehetőséget. Kétezres évekbeli, második pályakezdése óta viszont megtalálta a közönségét, és támogatókra is szert tett, noha a „pénzügyi siker” kifejezést továbbra sem lehet egy mondatban említeni a filmjeivel. Ám vannak sztárok, akik melléállnak, elsősorban a három filmjében is főszerepet játszó Michelle Williams, aztán Jesse Eisenberg és Dakota Fanning (Sötét húzások), vagy Kristen Stewart és Laura Dern (Egyes nők). Mindez egyelőre kevés hozzá, hogy Magyarországon is moziforgalmazásba kerüljön valamelyik filmje, de fesztiválvetítéseket, sőt egy pár napos retrospektívet már kapott, leheletfinom remeklése, az Egyes nők pedig dvd-n érkezik.

Reichardt kamaradrámájának három főhőse van, három erős, határozott női karakter: a túszul ejtett ügyvédnő, a családi építkezést szervező feleség és az esti iskolába járó farmerlány. Felettük-mögöttük pedig ott a negyedik főszereplő, a végtelenre nyíló montanai táj, ahol folyton fúj a szél, rengeteget kell utazni, hogy eljussunk valahova, az égbolt pedig úgy borul az apró, didergő emberek fölé, mint Isten túlméretezett takarója. Kisszerű, jelentéktelen, semmi kis történeteket látunk, amelyek mégis túllépnek a banalitáson, általuk nemcsak a hősnők gazdagodnak valami kiküzdött-megélt belső tapasztalattal, hanem magunk is. Miben áll ez a tapasztalás? Talán abban, hogy kitartóan keresni kell a kapcsolódást a másik emberhez, ahogy a film legerősebb szálán a fásult oktatójához közeledő Jamie is teszi, de ha egyedül vagyunk, úgy is jó. Ha békében elszívhatunk egy cigit a kisteherautó platójának dőlve, már elértünk valamit. Az Egyes nők a csend, a befelé figyelés filmje, önmagunk elviselésének mindennapos feladatáról szól. Új-Hollywood kevesebbet emlegetett, halk szavú, énkereső filmjeire hasonlít, az Öt könnyű darabra, Altman Három nőjére. Mélabús, mint egy téli western, és céltalan, mint egy Monte Hellman rendezte road movie. Kelly Reichardt korábban egyetlen mesterművet rendezett, a Járatlan utat, amely éppen western és road movie volt egyszerre. Az Egyes nőkkel újra a csúcsra ért, de ez a csúcs ködös és hideg. Valószínűleg nem sokan veszik észre, hogy ő már ott van.

Extrák: Nincsenek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13400