KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A bárányok hallgatnak

Sneé Péter

Képzeletünket leigázzák a sorozatos gyilkosságok. Rémülten kutatjuk magunkban: miféle lelki hátterük van a rémségeknek. E film azonban mégsem erről, hanem a thriller-készítés pszichológiájáról árulkodik inkább. Felvonultatja mindazt, amit tudni érdemes és talán lehet e témában.

A kínai jang-jin ábrára emlékeztet kibontakozó Univerzumunk, sötét és világos áll szemben s játszik egymásba – a kannibál pszichiáter nagy tisztelője az intelligenciának, a nyíltságnak és a bátorságnak, ellenben a rend túlkarikírozott képviselője, a szíjas arcú FBI-vezér majdnem nyugtalanítóbb figura – köztük ott vergődik az alkatilag kiszolgáltatottnak látszó, törékeny nyomozónő, benyomásunk és a viktimológia szerint potenciális áldozat, kinek lelkében bárányok sírnak és kit a nyomozás félelmes csendje vesz körül. Őt az akarat és az adottságok belső küzdelme teszi alkalmassá a meghasadt világ összekötőjének szerepére.

A normalitás széles távlatait, világos színeit az abnormitás sűrű homálya, szűkös, testközeli viszonyai váltogatják, az iskolás szabályosságot a kusza labirintus követi, melyben a tudatalatti megelevenedett szörnyei élnek – mit sem törődve a személyes integritással. Közelképeik abszurdumig fokozzák a tekintet bűverejét és hipnotikussá teszik a gesztusokat. Jó ideig eltart, mire felfoghatóvá válik, teljes valójában jelenik meg a borzalom. Pontosan kiszámított a pillanat, hiszen a rendező tisztában van azzal, hogy leghatásosabb feszültségteremtő eszköze az idő és nem a látvány. A ritmust váltogatja tehát: felpörget és elaltat, hogy az újabb meg újabb sokkokat ne háríthassa el a fáradt közöny. (Itt téved a legtöbb alkotó, rogyásig halmozván a vadabbnál vadabb látványt, kimerít és nem ügyelve arra, bírunk-e még borzongani, vagy már csak gyötrötten kuncogunk a rémségeken).

A cselekmény a szereplők teljes élet-idejébe ágyazódik születésétől, legkésőbb kamaszéveitől determinált mindenki és annak rendje s módja szerint körülményesen be is számol erről. Amit lehet, mutatnak a visszatekintő képsorok, ám az indíttatások zömét szimbólumokra bízzák. Egy gyermekfejjel már megélt, meseszerű szabadítási kísérlet ismétlődik felnőtt korban, ahogy lelkünkben, ősalakok vívják végeérhetetlen küzdelmüket a mozivásznon. Jelképes gesztusokkal tromfolnak egymásra – bár szópengék villannak olykor – és maradéktalanul kiaknázzák a térbeli elhelyezkedés különféle viszonyt tükröző formáit: meggondolt és precízen kimért a közeledés és a távolodás, a szembenézés vagy elfordulás, az ölés és a harapás, az ellenfél elfogyasztása, illetve fagyasztóba küldése.

Egy énjével elégedetlen lázadó emberbőrből varr magának új ruhát, új alakot, akár egy isten; az áldozat ölni is hajlandó, a gyilkos meghal. S amint emelkedünk az animálistól a humánus és köznapi, majd pedig a transzcendens felé, úgy dúsul az utalásrendszer filmtörténeti motívumokkal, hogy eljusson az egyértelmű rájátszásig és megjelenjen a film örök, elpusztíthatatlan Nosferatuja, s véle egy esetleges folytatás esélye. A film Londonban, Párizsban nagy sikert aratott, bizton várhatók a következő fejezetek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=441