KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/január
KRÓNIKA
• Ember Judit: Haláli történet Szörény Rezsőről
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Maga
• Kovács András Bálint: Fellini zűrzavar
• Böszörményi Géza: Fellini Circumdederunt
• Mészöly Miklós: A képzelet rab szabadsága
• Nádas Péter: Halál hajnalán
• Jancsó Miklós: A nézőhöz
• Bojár Iván András: A fölösleges kavics
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Visszhangtalanul Léolo
• Koltai Tamás: Ilyen az élet A tölgy
LÁTTUK MÉG
• Boglár Lajos: Powaqqatsi
• Barotányi Zoltán: Szigorúan piszkos ügynök
• Sneé Péter: Tehenek
• Bíró Péter: A szerelem tiltott ösvényei
• Harmat György: Jöttünk, láttunk, visszamennénk!
• Turcsányi Sándor: Árral szemben
• Tamás Amaryllis: Dennis, a komisz
• Sárközi Dezső: 2 és 1/2 kém

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A bárányok hallgatnak

Sneé Péter

Képzeletünket leigázzák a sorozatos gyilkosságok. Rémülten kutatjuk magunkban: miféle lelki hátterük van a rémségeknek. E film azonban mégsem erről, hanem a thriller-készítés pszichológiájáról árulkodik inkább. Felvonultatja mindazt, amit tudni érdemes és talán lehet e témában.

A kínai jang-jin ábrára emlékeztet kibontakozó Univerzumunk, sötét és világos áll szemben s játszik egymásba – a kannibál pszichiáter nagy tisztelője az intelligenciának, a nyíltságnak és a bátorságnak, ellenben a rend túlkarikírozott képviselője, a szíjas arcú FBI-vezér majdnem nyugtalanítóbb figura – köztük ott vergődik az alkatilag kiszolgáltatottnak látszó, törékeny nyomozónő, benyomásunk és a viktimológia szerint potenciális áldozat, kinek lelkében bárányok sírnak és kit a nyomozás félelmes csendje vesz körül. Őt az akarat és az adottságok belső küzdelme teszi alkalmassá a meghasadt világ összekötőjének szerepére.

A normalitás széles távlatait, világos színeit az abnormitás sűrű homálya, szűkös, testközeli viszonyai váltogatják, az iskolás szabályosságot a kusza labirintus követi, melyben a tudatalatti megelevenedett szörnyei élnek – mit sem törődve a személyes integritással. Közelképeik abszurdumig fokozzák a tekintet bűverejét és hipnotikussá teszik a gesztusokat. Jó ideig eltart, mire felfoghatóvá válik, teljes valójában jelenik meg a borzalom. Pontosan kiszámított a pillanat, hiszen a rendező tisztában van azzal, hogy leghatásosabb feszültségteremtő eszköze az idő és nem a látvány. A ritmust váltogatja tehát: felpörget és elaltat, hogy az újabb meg újabb sokkokat ne háríthassa el a fáradt közöny. (Itt téved a legtöbb alkotó, rogyásig halmozván a vadabbnál vadabb látványt, kimerít és nem ügyelve arra, bírunk-e még borzongani, vagy már csak gyötrötten kuncogunk a rémségeken).

A cselekmény a szereplők teljes élet-idejébe ágyazódik születésétől, legkésőbb kamaszéveitől determinált mindenki és annak rendje s módja szerint körülményesen be is számol erről. Amit lehet, mutatnak a visszatekintő képsorok, ám az indíttatások zömét szimbólumokra bízzák. Egy gyermekfejjel már megélt, meseszerű szabadítási kísérlet ismétlődik felnőtt korban, ahogy lelkünkben, ősalakok vívják végeérhetetlen küzdelmüket a mozivásznon. Jelképes gesztusokkal tromfolnak egymásra – bár szópengék villannak olykor – és maradéktalanul kiaknázzák a térbeli elhelyezkedés különféle viszonyt tükröző formáit: meggondolt és precízen kimért a közeledés és a távolodás, a szembenézés vagy elfordulás, az ölés és a harapás, az ellenfél elfogyasztása, illetve fagyasztóba küldése.

Egy énjével elégedetlen lázadó emberbőrből varr magának új ruhát, új alakot, akár egy isten; az áldozat ölni is hajlandó, a gyilkos meghal. S amint emelkedünk az animálistól a humánus és köznapi, majd pedig a transzcendens felé, úgy dúsul az utalásrendszer filmtörténeti motívumokkal, hogy eljusson az egyértelmű rájátszásig és megjelenjen a film örök, elpusztíthatatlan Nosferatuja, s véle egy esetleges folytatás esélye. A film Londonban, Párizsban nagy sikert aratott, bizton várhatók a következő fejezetek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=441