KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/január
KRÓNIKA
• Ember Judit: Haláli történet Szörény Rezsőről
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Maga
• Kovács András Bálint: Fellini zűrzavar
• Böszörményi Géza: Fellini Circumdederunt
• Mészöly Miklós: A képzelet rab szabadsága
• Nádas Péter: Halál hajnalán
• Jancsó Miklós: A nézőhöz
• Bojár Iván András: A fölösleges kavics
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Visszhangtalanul Léolo
• Koltai Tamás: Ilyen az élet A tölgy
LÁTTUK MÉG
• Boglár Lajos: Powaqqatsi
• Barotányi Zoltán: Szigorúan piszkos ügynök
• Sneé Péter: Tehenek
• Bíró Péter: A szerelem tiltott ösvényei
• Harmat György: Jöttünk, láttunk, visszamennénk!
• Turcsányi Sándor: Árral szemben
• Tamás Amaryllis: Dennis, a komisz
• Sárközi Dezső: 2 és 1/2 kém

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

K.O.

Sepsi László

K.O. – francia, 2017. Rendezte: Fabrice Gobert. Írta: Valentine Arnaud és Fabrice Gobert. Kép: Patrick Blossier. Zene: Jean-Benoît Dunckel. Szereplők: Laurent Lafitte (Antoine), Chiara Mastroianni (Solange), Pio Marmai (Boris), Clotilde Hesme (Ingrid). Gyártó: 2.4.7. Films. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 115 perc.

Antoine-ban megtestesül a céges felsővezetőket érintő szinte összes negatív sztereotípia: arrogáns, érzéketlen és még a feleségét is csalja. Miután különösen megalázza az egyik alkalmazottját, merénylet áldozata lesz, kómába esik, majd amikor visszatér az általa vezetett tévécsatornához, azzal kell szembesülnie, hogy már egyáltalán nincs kitüntetett helye a céges hierarchiában – sőt, időjóssá fokozták le. De még az is lehet, hogy soha nem is volt több egy közepesen kínos tévébemondónál.

Fabrice Gobert első nagyjátékfilmje a hét évvel ezelőtt bemutatott Simon Werner eltűnése óta – noha rendezője ezt az időszakot televíziós munkákkal töltötte – vajmi keveset foglalkozik a tartalomgyártás kreatív oldalával. Ehelyett a főhős hatalomfosztott visszatérése korábbi munkahelyére ugyanazt a kísérteties tapasztalatot hordozza, amivel Gobert a Simon Werner tinédzsereit, a Visszatérőkben pedig a hegyvidéki közösséget szembesítette. Bár a K.O. ideig-óráig képes fenntartani a kizökkent világ feszültségét – vajon összeesküvés, neurózis vagy alternatív valóság taszította Antoine-t ilyen kellemetlen helyzetbe? –, a rutinos atmoszférateremtés és a nyugtalanító kompozíciók alig leplezik, hogy valójában nehézkes tanmese pereg a vásznon. Az Alkonyzónába, vagy még inkább egy Hanta boy típusú komédiába illő szüzsét – a „rosszember” valami csoda folytán szembesül hibáival – Gobert stílusérzéke sem tudja túllendíteni az együgyű moralizáláson, amely nem kis mértékben a felsővezetők iránt érzett ellenszenvre épít (lásd a Harcosok klubját idéző epizódot, ahol ökölharcban vezethetik le egymás közt az „öltönyösök” és alárendeltjeik a munka közben felgyűlt feszültséget). De a K.O. még ezzel a paranoid kapitalizmus témájában szinte kötelező utalással együtt sem elég ravasz vagy vad ahhoz, hogy bárkit kiüssön.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/07 56-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13283