KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/november
KRÓNIKA
• N. N.: Odeon
• Kovács András Bálint: Christian Metz halálára
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Filmművészet, nulla év Velence
• Bikácsy Gergely: Az előretolt fényőrség Godard, a félkegyelmű
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Aranykor és utóélet A hatvanas évek mozija
• Gaál István: Gazdag pillanatok Részletek egy portréfilmből
• Ozsda Erika: A kis vakond Forgatási riport – képregény
• Kozma György: És mi van, ha mégis erkölcsromboló a mozi? Hamlet és Magenheim

• Gelencsér Gábor: Iskolamozi Beszélgetés Lányi Andrással
KÖNYV
• Kelemen Sándor: Peternák Miklós: Új képfajtákról

• Báron György: Hideg fej, hideg szív, játékos test Ismeretlen ismerősök: Atom Egoyan
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Sursum corda A túrkevei angol báró
KRITIKA
• Balassa Péter: Szépen, nyugodtan, egyszerűen Senkiföldje
• Ardai Zoltán: Kifosztott szemfényvesztők A turné
• Turcsányi Sándor: Sózzuk meg a farkát! Live Show
• Hegyi Gyula: Kínai vízum Őszi hold
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A cementkert
• Báron György: Az örömváros
• Hirsch Tibor: A cég
• Turcsányi Sándor: Gyilkos nap
• Barotányi Zoltán: Felelősségünk teljes tudatában
• Mockler János: Tina
• Tamás Amaryllis: Nyomul a 8. Dimenzió!
• Bíró Péter: Úton hazafelé
• Harmat György: Sliver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A tangóharmonikás ember

Kabai József

 

Amikor a tangóharmonika megszólal, mindig érezni benne valami szomorú felhangot. Függetlenül attól, hogy ki játszik rajta, mit és mikor. Persze lehet, hogy csak a megszokás miatt vélem így. Többnyire kiskatonákat láttam filmen, amint valahol a front mögött harmonikát nyúzva „mulatnak”, meg csavargókat, mondjuk Párizsban, amint némi alamizsnáért húzzák. Ebben az új szovjet filmben a „tangóharmonikás” a frontról tér haza a negyvenes évek Moszkvájába. Játszik örömében, játszik bánatában, s közben elveszett kedvesét keresi. S játszik esküvőkön, mert „operettművész” múltja után ezzel keresi kenyerét. Aztán a dramaturgia jóvoltából az elveszett kedves esküvőjére vetődik, ahol azt javasolja, hogy kezdjék újra, de persze ez nem lehetséges. Hősünk elmegy, és egy nagyon szomorú dalt játszik. A film végén napjainkban látjuk veterán (sors)társai között, amint újra megszólaltatja féltve őrzött hangszerét. Háborúról, újrakezdésről, emberi viszonyokról nagyon sok film szólt már. Köztük jó pár – mind dokumentarista, mind művészi igénnyel – sok mindent elmondott e témákról. Nyikolaj Dosztal munkája ezekhez képest nem hoz semmi újat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5711