KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/november
KRÓNIKA
• N. N.: Odeon
• Kovács András Bálint: Christian Metz halálára
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Filmművészet, nulla év Velence
• Bikácsy Gergely: Az előretolt fényőrség Godard, a félkegyelmű
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Aranykor és utóélet A hatvanas évek mozija
• Gaál István: Gazdag pillanatok Részletek egy portréfilmből
• Ozsda Erika: A kis vakond Forgatási riport – képregény
• Kozma György: És mi van, ha mégis erkölcsromboló a mozi? Hamlet és Magenheim

• Gelencsér Gábor: Iskolamozi Beszélgetés Lányi Andrással
KÖNYV
• Kelemen Sándor: Peternák Miklós: Új képfajtákról

• Báron György: Hideg fej, hideg szív, játékos test Ismeretlen ismerősök: Atom Egoyan
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Sursum corda A túrkevei angol báró
KRITIKA
• Balassa Péter: Szépen, nyugodtan, egyszerűen Senkiföldje
• Ardai Zoltán: Kifosztott szemfényvesztők A turné
• Turcsányi Sándor: Sózzuk meg a farkát! Live Show
• Hegyi Gyula: Kínai vízum Őszi hold
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A cementkert
• Báron György: Az örömváros
• Hirsch Tibor: A cég
• Turcsányi Sándor: Gyilkos nap
• Barotányi Zoltán: Felelősségünk teljes tudatában
• Mockler János: Tina
• Tamás Amaryllis: Nyomul a 8. Dimenzió!
• Bíró Péter: Úton hazafelé
• Harmat György: Sliver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szellemirtók

Szemadám György

 

Talán sehol másutt nem lepleződik le olyan nyilvánvalóan, mint a mozi sötétjében, hogy az érzékeinket állandó irritáltságban tartó igény: a Másság érdekességének, a veszélyes Ismeretlennek, illetve ezek pótszereinek, mindenáron hajszolása korunknak sajátosan diabolikus arculatot kölcsönzött. Nem véletlenül találkozunk egyre többször és egyre több változatban a filmvásznon a szokatlannal, a torzzal, a szörnyűségessel, az embertelennel, a kimérákkal és robotokkal, a zombikkal és más félemberi lényekkel, a vámpírokkal és a kísértetekkel, illetve magával az ilyen-olyan alakban megjelenő Gonosszal, aki kétségtelenül a legsokarcúbb lény. (Gondoljunk csak a középkor tudós szerzetes-illusztrátorainak Ördög-ábrázolásaira, melyeken az Alvilág Ura még hasán, sőt: alfelén is groteszk arcot visel!) A fentemlített bestiárium fajtáinak kimeríthetetlenségét talán még maga – a legkülönfélébb szörnyek által sanyargatott – Szent Antal sem ismerhette annyira, mint a mai mozilátogató, aki viszont – előbbivel ellentétben – nincs tisztában avval, hogy önnön elfojtott vágyainak és félelmeinek árnyképeit látja bennük. Ezért aztán e szörnyszülöttek lehetnek riasztóak, undorítóak, vagy akár csábítóak is, de nevetségesek semmiképpen. A nevetés ugyanis szertefoszlatná őket. Ha Ivan Reitman rémfilmjének vetítésekor itt-ott mégis felharsan a kacagás, az senkit ne vezessen félre! Mindig voltak olyan nézők, akik még a nyilvános akasztások alkalmával is a kacagást találták a legmeggyőzőbb önkifejezési formának. Valamilyen szinten valóban nevetséges ez a film, ha nem is épp paródiaként – aminek készült. Az igazán jó paródiák egyik alaptípusát ugyanis talán abban a csetlő-botló cirkuszi bohócban kell látnunk, aki a mindig elegáns légtornászok közt esetlenkedve próbálja utánozni azok mutatványait, miközben még a nadrágja is leesik. Van olyan néző, aki ezen röhög, s van, aki ezt ízléstelennek találja. A Szellemirtók című film körülbelül ezen a szinten nevetséges, szemben a fentemlített produkcióval, melynél a nadrágleesés után minden valamirevaló cirkuszban az következik, hogy a bohócról kiderül: mindent tud, amit a többiek, sőt: ő a legügyesebb a csapatban. Mutatványa így válik igazi paródiává. Nos, miután az alvilági és túlvilági erőkkel szembeszálló tudós „szellemirtók”-ról szóló opusz is ilyesfajta ambíciókkal használta a szörny-filmek kliséit, nem elhanyagolható a megfigyelés, hogy a legviccesebb filmbéli ötlet az évezredek ködéből közénk érkező hettita? sumer? ördög ötlete, s a legtrükkösebb jelenete a megszállott nő lebegése az ágy fölött. Mindkettő Az ördögűző című filmből származik, ahol előbbi még viccesebbnek hat, utóbbi pedig jóval profibb kivitelezésű. Humorforrásként felvonultat még a film King-Kong szerepében egy háznagyságú habcsók-Gólemet, a riasztgatás szándékával egy idős hölgynek tűnő kísértetet, aki a Psycho című Hitchcock-film híres jelenetét utánozva, hirtelen foszlott húsú koponyával vicsorít a kíváncsiskodókra, egy meglehetősen gusztustalanra sikerült, zöld Muppet-show figurát, mint repülő szellemet, végül két visszataszító, óriás kutya-korcsot, melyek talán A jedi visszatér című filmből szöktek meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5498