KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/november
KRÓNIKA
• N. N.: Odeon
• Kovács András Bálint: Christian Metz halálára
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Filmművészet, nulla év Velence
• Bikácsy Gergely: Az előretolt fényőrség Godard, a félkegyelmű
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Aranykor és utóélet A hatvanas évek mozija
• Gaál István: Gazdag pillanatok Részletek egy portréfilmből
• Ozsda Erika: A kis vakond Forgatási riport – képregény
• Kozma György: És mi van, ha mégis erkölcsromboló a mozi? Hamlet és Magenheim

• Gelencsér Gábor: Iskolamozi Beszélgetés Lányi Andrással
KÖNYV
• Kelemen Sándor: Peternák Miklós: Új képfajtákról

• Báron György: Hideg fej, hideg szív, játékos test Ismeretlen ismerősök: Atom Egoyan
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Sursum corda A túrkevei angol báró
KRITIKA
• Balassa Péter: Szépen, nyugodtan, egyszerűen Senkiföldje
• Ardai Zoltán: Kifosztott szemfényvesztők A turné
• Turcsányi Sándor: Sózzuk meg a farkát! Live Show
• Hegyi Gyula: Kínai vízum Őszi hold
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: A cementkert
• Báron György: Az örömváros
• Hirsch Tibor: A cég
• Turcsányi Sándor: Gyilkos nap
• Barotányi Zoltán: Felelősségünk teljes tudatában
• Mockler János: Tina
• Tamás Amaryllis: Nyomul a 8. Dimenzió!
• Bíró Péter: Úton hazafelé
• Harmat György: Sliver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Engedem, hadd menjen

Fecseg a felszín

Horeczky Krisztina

Dokumentumfilm az elmúlt évtized legnépszerűbb daláról.

A Most múlik pontosan az underground-szcénából a fősodorba került, 1991-ben alapított Quimby együttes emblematikus, Kilégzés című (nagy) visszatérés-albumának egyik lírai darabja. Kiss Tibor dalszerző-frontember idén tízéves szerzeménye a tárgya a köztévé hajdani popzene-történeti műsorát, a Dob+Basszust (is) életre hívó Lévai Balázs dokujának. Az Engedem, hadd menjen az elmúlt évtized legnépszerűbb, sőt himnikus hazai dala körül gravitál; amelyet – mint ismert – a Csík Zenekar vitt hisztérikus sikerre 2008-ban, hogy majd eldanolja boldog-boldogtalan - a kereskedelmi csatornák „tehetségkutatóitól” a falunapokon át a csanádapácai kakasfesztiválig. Az eredeti alkotást és a sokszor parodisztikus feldolgozásokat (ajánlom Magyar Rózsa „csak tiszta forrásból” klipjét) ez idáig több mint húsz millióan látták a YouTube-on.

Az addiktív dalt a komlói Leo Amici Alapítványnál töltött, tizenhárom hónapos drog- és alkoholrehabilitáció ihlette. A szerelmi picsogássá korcsosult majdani megasláger valójában a függőségről, és Kiss szándékai szerint a „felnőtt” szeretetnek arról a fázisáról szól, amit elengedésnek nevezünk; „Engedem, hadd menjen” – írta a bárd, innen a főcím. Lévai a kultuszmű apropóján közös kapcsolódási pontot keres (és konstruál) Kiss Tibor, a Csík Zenekar, valamint az erdélyi Varga „Balog” László Zenekar között. Ez a rokonszál a halál(közelség), a gyász, az elmúlás, az újrakezdés. Jelesül: Kiss 2003-2004-es, a médiában is rég’ lerágott csont rehabja, Csík János 2002-es, kis híján végzetes autóbalesete. Továbbá a néhai prímást, Varga Lászlót elveszítő, csak románul beszélő Varga fivérek küzdelmes erőfeszítései, hogy ápolják és továbbvigyék apjuk szellemi örökségét, az autentikus népzenét: „Csak mentünk, mentünk és zenéltünk, amíg apám össze nem esett”. Azt a „rommagyar” muzsikát, amelyet egy mezőségi motívum, a palatkai szökős erejéig a Csík Zenekar ékelt be a Quimby-feldolgozásába.

„Nem vagy itt jó helyen, / Nem vagy való nekem. / Villámlik mennydörög, / Ez tényleg szerelem” – így a dal egyik passzusa, amely stílszerűen érzékelteti az elhivatott erdőszombattelki muzsikusok nem való ez nekünk-jelenlétét. Ők azok, akik sehogyan sincsenek a helyükön ebben a dokuban, ahogyan lassacskán a saját közegükben sem. Részint, mert a valaha napokig tartó falusi lagzikban egyre inkább a számítógépen fabrikált gépzene adja a talpalávalót. Azaz, valami tényleg most múlik, most enyészik el, de ennek a tragikuma – amely bőven túlmutat a magánügyön, hiszen kultúrkincs – elsorvad. Holott az is kortünet, hogy a Csík Zenekarnak a crossover, vagyis a több tucatnyi magyar popfeldolgozás hozta meg az áttörést; eztán (ha nem is ezekért) kaptak Kossuth-díjat. És miközben a Quimby alternatívból mainstreammé lett (teltházas jubileumi arénakoncert, egy telekommunikációs multicég reklámkampánya, róluk szóló könyvek stb.) a Kilégzés óta nem készített minőségi lemezt. A kamerák előtt is önironikus és közvetlen Kiss sztársága pedig itt igencsak fapadosnak fest, főleg abban a jelenetben, amikor interjút ad az affektáló riporternek – a sikerről. (Közben, „spontán”, Csík hívja telefonon.) Ez a közjáték dramaturgiailag ugyanannyira kimódolt, mint a feszélyezett erdélyi banda összeboronálása a viselkedő Csíkékkal, majd a film főhőseinek föllépése a marosvásárhelyi sportcsarnokban, mikor is eléneklik A Dalt – az összhang teljes hiányáról tanúskodva.

A moziforgalmazásra szánt, szintén disszonáns munkában nyilvánvalóan nem bizonyos események megrendezettsége a problematikus, hanem ezek sutasága, és a mesterkéltség, a didaktikus jelleg. Kivált, hogy a privát, közösségi és társadalmi traumákból-változásokból, erő- és lélekpróbáló élethelyzetekből egy sem válik súlyossá. Olyanok, mint a bulvárban a kis színesek. Ez a tónus egyedül a rutinos, minden szituációban könnyed, mégsem nyegle Kiss Tibornak áll jól. Az ő szájából még az is vicces, hogy van, akinek a patetikussá torzult daláról a „fing”, a „puki” jutott az eszébe. Egyedül neki megy ez a csevegősdi; amikor majdnem mindent érintenek, de semmit sem komolyan. Ez egy szórakoztató talkshownál erény is lehet, de a mélyebb tartalommal hanyagul bánó dokumentumfilm esetében bajosan az.

 

Engedem, hadd menjen – magyar dokumentumfilm, 2015. Rendezte és írta: Lévai Balázs. Kép: Dala István, Kőrösi András. Szereplők: Kiss Tibor, Csík János, Majorosi Marianna, Kunos Tamás, Varga Grigore, Varga Marinel, Varga Vasile, Rostás Tarzan Izidor. Gyártó: Éclipse Film. Az M2 Petőfi bemutatója. 77 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12340