KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/július
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyel napforduló Zaorski, Gliński, Wajda
• Pálfalvi Lajos: Hattyúdalok Beszélgetés Robert Glińskivel
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: A színész energiaforrás Beszélgetés Halász Péterrel

• Király Jenő: A pornográf szende Összehasonlító szexuálesztétika
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Bengáli dialektus Satyajit Ray
• Báron György: Keleti szél San Francisco
• Hirsch Tibor: Tükör által színről színre Mediawave, Győr
KÉPREGÉNY
• Kozma György: Crac! Boum! Ouf! Tron! Francia képregények

• Hegyi Gyula: Az igazság pillanata Az AIDS filmes metaforái
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Táncolj, Hollywood! A musical aranykora
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Harold Lloyd viszonya a tudattalanhoz Testi tréfa
KRITIKA
• Fábry Sándor: A levesben Bele a tutiba
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tisztességtelen ajánlat
• Schubert Gusztáv: Fekete köpeny
• Turcsányi Sándor: Volt egyszer egy gyilkosság
• Békés Pál: Az 57-es utas
• Sárkány Dezső: Micsoda nő ez a férfi!
• Sneé Péter: Az örömapa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Leon, a profi

Déri Zsolt

„Victor vagyok, a takarító” – köszönt a felejthetetlen Jean Reno a Nikita című film vészhelyzetmegoldó szupergyilkosának rövidke mellékszerepében, a forgatás végeztével pedig elkezdte rágni Luc Besson fülét: ugyan, csináljon már egy Victor című filmet! Besson, az 1959-es születésű francia forgatókönyvíró-rendező-producer, aki az utóbbi évtizedben váltogatva készített egymás után krimit és vízifilmet (Metro, A nagy kékség, Nikita, Atlantisz), tavalyi thrillerjét tényleg a „takarító” figurájának szentelte – hősét időközben ugyan Leonra keresztelte át. Egy esetleges remake lehetőségét csírájában pusztította el: Amerikában forgatott, angol nyelven. A szereplőgárda egyetlen franciája a kevés szavú Reno, Besson fétisszínésze.

Leon bevándorló bérgyilkos, szakmája gyermeklelkű mestere, aki fáradságos munkájából a New York-i Spanyol Harlemben fenntartott, puritán berendezésű bérleményébe hazatérve vasalással és viráglocsolással relaxál. A szomszéd családot épp a szeme láttára mészároltatja le az idegbeteg, tablettazabáló, korrupt és gonosz főzsaru, Stansfield (a kaméleonzseni Gary Oldman, ezúttal Alain Delon-osra vett fizimiskával). Az egyetlen túlélő, a pubertáskorú Mathilda Leonnál keres menedéket. Profink sehogy sem tud megszabadulni a leánykától („Nőket és gyerekeket soha!” – hangzik szakmai credója), megszereti hát, és a bosszú felé vezető rögös úton kiképzi kicsi Nikitává. Kapcsolatuk makulátlanságát a rendező minden interjújában hangsúlyozza, ennek ellenére a közös jeleneteket Björk legerotikusabb szövegű slágerével (Venus As A Boy) festi alá, a 12 éves Mathildát pedig felnőtt nőként sminkeli és filmezi. „Leon és Nikita együtt majdnem Lolita” – jegyezte meg egy éles szemű angol kritikusnő, így aztán az sem meglepetés, hogy jelenleg a Mathildát alakító Nathalie Portman az első számú esélyes Hollywoodban a soron következő Lolita-adaptáció címszerepére.

Besson nem egy Bresson, sohasem volt a mélység mestere (legfeljebb az óceánok mélységéé), a Nikita esetében azonban úgy tűnt, igenis képes a tartalmat és a formát egyensúlyba hozni. A Leon, a profi tulajdonképpen ezt a korábbi filmet reciklálja: most minden sokkal monumentálisabb és sokkal látványosabb (a végső tűzharc például a Nikita konyhacsatájának emberfelettire nagyított változata), a forgatókönyv azonban bice-bóca, a karakterek és cselekedeteik motivációja bosszantóan hanyag. Olyan, mintha egy képregény filmváltozata lenne: lenyűgöző vizualitása mögött ordítóan üres. Ugyanaz a szindróma, ugyanaz a botlás, mint a szintén francia Jeunet-Caro párosnál, vagy az amerikai Coën fivéreknél, akik a megszokottnál egy nagyságrenddel nagyobb pénzösszegből gazdálkodva hirtelen olyan filmeket készítettek, mint Az elveszett gyermekek városa, illetve A nagy ugrás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=958