KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/július
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyel napforduló Zaorski, Gliński, Wajda
• Pálfalvi Lajos: Hattyúdalok Beszélgetés Robert Glińskivel
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: A színész energiaforrás Beszélgetés Halász Péterrel

• Király Jenő: A pornográf szende Összehasonlító szexuálesztétika
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Bengáli dialektus Satyajit Ray
• Báron György: Keleti szél San Francisco
• Hirsch Tibor: Tükör által színről színre Mediawave, Győr
KÉPREGÉNY
• Kozma György: Crac! Boum! Ouf! Tron! Francia képregények

• Hegyi Gyula: Az igazság pillanata Az AIDS filmes metaforái
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Táncolj, Hollywood! A musical aranykora
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Harold Lloyd viszonya a tudattalanhoz Testi tréfa
KRITIKA
• Fábry Sándor: A levesben Bele a tutiba
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tisztességtelen ajánlat
• Schubert Gusztáv: Fekete köpeny
• Turcsányi Sándor: Volt egyszer egy gyilkosság
• Békés Pál: Az 57-es utas
• Sárkány Dezső: Micsoda nő ez a férfi!
• Sneé Péter: Az örömapa

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az évszázad csütörtökig tart

Koltai Ágnes

 

Rómeó és Júlia feltámadt, s két biedermeier vitrindísz, Vilma és Zoluk alakjában öltött testet. A veronai szerelmesek kitörtek a szűk városállamból, immáron egész Európa az övék, persze csak a kibírhatatlanul hosszú vágyakozás és a beteljesült szerelem idejére. Ekkor is hatalmas ellenségként tornyosul felettük, mert ifjú széplelkek hiszik csupán, hogy Európa a belle époque idején tágasabb és szabadabb világ, mint a hajdani Verona.

Az Osztrák-Magyar Monarchia flitteres, bő szoknyás Vilmája és Montenegro zsabós Zolukja a boldog békeidők aranyifjai, előkelő intézetekben nevelkednek és még előkelőbb estélyeken, vadászatokon vendégeskednek, s ha kedves édesatyáik – holmi európai érdekekre hivatkozva – nem tiltanák meg nekik a találkozást, talán sohasem tudnák meg, hogy egy széles mosolyú, dallamos csengésű „igen” néha rútabb és ciniku-sabb mint egy zord, elutasító „nem”.

Balogh Zsolt moziforgalmazásra is átvett televíziós filmjének kamasz hősei 1899 karácsonyán és 1900 előestéjén kisasszonyokhoz és fiatalurakhoz méltóan csintalanok,egyetlen kincsükkel, hamvas fiatalságukkal úgy bánnak, mintha az eltékozolhatatlan és örök volna; mintha nem ágálnának körülöttük elmeszesedett agyú aggastyánok, feltörekvő, számító negyvenesek, akikben ráadásul rokonaikat tisztelhetik. Vilma és Zoluk egy európai méretűvé növesztett szerelmi tragédia szereplői, s bár az írói képzelet nem oly elvadult, vérgőzös és megzabolázhatatlan, mint Shakespeare-é, a halál itt is megteszi a magáét. Igaz, nem a szükségszerű véletlenek és a kölcsönös félreértések gyilkosán ironikus játéka okozza vesztüket. Zoluk meghal egy giccses örömünnep két felvonása között. Kegyetlenül lemészárolja egy ostoba katona, aki mit sem tud arról, hogy Európa politikusai hosszas alkudozás, egyezkedés után aláírták azt az egyezményt, amely legalább száz esztendőre megteremti a békét a kontinensen. A fajankó tisztecske még nem sejti, hogy rá, s a többi engedelmes, eminens harcosra nincs többé szükség, így hát annak rendje és módja szerint használja fegyverét. Végtére is béke van, ne rohangáljon csak úgy senki a hómezőn.

Abban az Európa nevű egyforma világban, ahol Az évszázad... játszódik, a sok egyforma felnőtt és kamasz mind esélytelen és színtelen drámai figura. Veszekedjenek ugyan a szigorú, csökönyös urak a békéért, bujdokoljanak, sírjanak az ártatlan ga-lamblelkek a szerelemért, valahogy kívül esnek még azon a művi világon is, amit a forgatókönyvírók (Nagy András és Balogh Zsolt) teremtettek. Hol az az íratlan törvény, isteni parancs, megsérthetetlen szabály, mely Vilma és Zoluk közé állt, hol az a korai polgári eszmény, mely a becsületet mindennél fontosabbnak tartja – még az életnél is!? Az európai szerelmeseket nem a vendetta választja szét, hanem egy féltékeny katona, aki a pofonnal és bezárással fenyegető puhány apukák helyett egyetlen mozdulattal vet véget a finom csemeték rendetlenkedésének.

A boldog békeidők szerelmeseit a szabadság álarcát öltő diktatúra öli meg. Amikor Zoluk fájdalomtól és csodálkozástól merev arccal lezuhan egy szikla tetejéről, nem a sorsa teljesedik be, s még csak nem is a vak véletlen sújtott le rá, az „eszmei mondanivaló” taszította halálba: mindannyian a csúf politika játékszerei vagyunk – sugallja a film, a politikáé, amely képes engedékenynek mutatkozni, ám épp ekkor a legalattomosabb.

Az évszázad... parabola, s talán nem is kellene túl komolyan vennünk, hiszen a rendező a film végén egy önreflexív gesztussal (a forgatás bevágásával) kicsit idézőjelbe teszi a történetet. Jelzi, mindez játék csupán. Valóban, ez így játék, játszadozás – egy ötlettel, egy finomkodóan bájos történetté formált gondolattal.

A történet két pillére a béketárgyalás és a tiltott szerelem, meglepően kevés szituációval és drámai összecsapással, annál többet tudunk meg viszont Vilma öntudatosan butácska édesanyjáról, erről az unalomig ismert szalondámáról, aki szeretné jól kiházasítani leánykáját, s ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy a kvantumelméletről beszélgessen. Amikor megtudja, hogy e kimondhatatlan nevű dolognak köze van a sugárzáshoz, így kiált fel: „nahát, ezt nem hittem volna a fizikáról”. Ez a film legtökéletesebb pillanata: az anyát alakító Lázár Kati és a vőlegényjelölt Bán János mintaszerűen játszik, a párbeszéd pergő, oldott, ám mire a poén elcsattan, a jelenet szétpukkad, mint egy gyenge szappanbuborék. Megcsillan ugyan benne valami: talán egy kis frivolság, groteszkség, de aztán ezt is, miképp a többi jelenetet, eluralja a mama megrendíthetetlen szelleme.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5312