KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/május
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lillian Gish
MAGYAR FILM
• Báron György: Auschwitz működik Beszélgetés Jeles Andrással
• Balassa Péter: Jeles napok Egy kiállítás lapjai
• Gelencsér Gábor: Kép nélküli film Jeles András
• Forgách András: A megszólalás előtt Jeles András
• Kovács András Bálint: J. A. három mondata Jeles András

• Székely Gabriella: Semmi sem végződik jól Beszélgetés Otar Joszelianival
• Hirsch Tibor: Lőj a gyertyatartóra!
• Turcsányi Sándor: Egy crô-magnoni Párizsban Leos Carax filmjeiről
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hol vannak a tulipánok? Berlin
KÖNYV
• Ardai Zoltán: A sehonnaiak Őrségváltás
MÉDIA
• B. Vörös Gizella: Oh, Boy!* A Michael Jackson-mítosz
• Kozma György: Yoko Ono tüzet kér Videó-performence-ek a Galéria 56-ban
• Antal István: Érintsd meg a képernyőt Az interaktivitásról
• Huhtamo Erkki: Érintsd meg a képernyőt Az interaktivitásról
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Veszett Kutya és Glória
• Sneé Péter: Játékszerek
• Hegyi Gyula: Fehér sivatag
• Turcsányi Sándor: Abszolút kezdők
• Turcsányi Sándor: Kampókéz
• Barotányi Zoltán: Kőbunkó
• Tamás Amaryllis: Egy meg egy az három

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Reméljük, lány lesz

Tamás Amaryllis

 

Az idő végtelenségében önmagunk létét, egyszeri és megismételhetetlen énünket kapcsolataink, őseink és leszármazottaink tudata határolja be. Monicelli családi freskójában, az ősi birtokon, a Házban élő család férfiúi szeretettel, szerelemmel ábrázolt nőalakjai – Elena, Claudia, Francesca, Fosca, a szerető – a családi krónika valódi letéteményesei. Az emlékek sorsáról is ők döntenek, amikor – életük fordulópontján – a bölcs és higgadt Elena asszony (Liv Ullmann) megtartja a szeretet, a megnyugvás szimbólumát, a Házat. A családi történelem összes fényével és árnyékával, illúziójával és bizonyosságával...

Ezek a nők magányosak, minden tettük mögött ott lappang a társhoz tartozás álma, vágya, igénye. A romboló Idő elpusztít mindent – a Házat, hitet, illúziót, ábrándot, szerelmet, keresztül-kasul szántja az életet. Társtól ellökve a magány nyomasztó tudatát kénytelenek ugyan viselni, – de képesek megkapaszkodni a lét derűjében. Az énjüket vesztő (vagy azt sohasem találó) férfiakkal szemben – akik itt hiúak, érzéketlenek vagy szenilisek –, a nők azok, akik részesültek az Idő hozta döbbenetben.

Monicelli kortársi ítélete nem frivolan gúnyolódó, a legegyszerűbb, a legszokványosabb cselekményrészen is átsüt a József Attila-i – az egyéniség, a szabadság védelmében szóló – egyszerű intelem, miszerint csak „arról van szó”, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5077