KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/december
KRÓNIKA
• Zalán Vince: Rolf Richter

• Kovács András Bálint: Tarkovszkij szellemi útja Két világ között: a persona
• Eörsi István: Időm Gombrowicz-csal Naplórészletek
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Halálraítált viccek Jiddis filmek
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Kimondhatatlan, amint eltűnik vagy megmutatkozik Köz(bülső)játék

• Báron György: Az amatőrizmus diszkrét bája Negyedszázad független magyar filmjei
• Bakács Tibor Settenkedő: Jövőgyűjtés Intermediális Tanszék
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: A barbár jövő Ezredvégi fantázia
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ Bohémélet
• Schubert Gusztáv: Kis kombinátorok A nagy postarablás
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Téli mese
• Báron György: Benzin, étel, szállás
• Koltai Ágnes: A navigátor
• Turcsányi Sándor: Micsoda csapat!
• Sneé Péter: Szűnj meg, Fred!
• Turcsányi Sándor: Fortress
• Sárközi Dezső: Bumeráng

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Lumière-tekercsek

Mozi van

Bérczes László

Küldjük a faxokat, üzenünk a rögzítőn, váltogatjuk a csatornákat, de a személyességre vágyunk. A pecsétre, hogy vagyunk, hogy itt és itt él egy bizonyos Bobcsinszkij, vagy Dobcsinszkij.

Ez az én időm (mondja valaki a rádióban), „most, amikor a tévében negyven csatorna nyomja, amikor telefonok, telefaxok, üzenetrögzítők csörögnek-csattognak, akkor az, hogy a vásznon átballag egy kutya, hogy valaki véletlenül lefröcsköli magát, az elemi, gyermeki élménnyé válik, és erre vágynak az emberek, nem, nem az elit, hanem a nép, én népfilmet csinálok…” Hát persze, Szirtes az. Ő mesél valamelyik nap a rádióban, öt perccel a filmszemle után, amikor még éppen nem járt le erre az évre a magyar film szavatossága.

Különben igaza van neki, amiből nem következik, hogy ez ki is derül majd. Az ő ideje jön, meg a KVB (Közgáz Vizuális Brigád) ideje. Egymáshoz szinte semmi közük, de akkor is. A szeretetteljes, nyers emberi gesztusról van szó. Igen, lehetséges, hogy ez nem derül majd ki, nem derülhet ki, mert továbbra is küldjük a faxokat, üzenünk a rögzítőn és váltogatjuk a csatornákat (hátha valamelyiken bejön ez, pedig ez ott nem jöhet be) – de erre vágyunk. A személyességre. A pecsétre, hogy vagyunk. Én, te, ő. Közép-európai Dobcsinszkijek (vagy Bobcsinszkijok) vágyjuk-elfogadjuk Szirtes András ajánlatát, aki elviszi az üzenetet, miszerint itt és itt él egy bizonyos Bobcsinszkij (vagy Dobcsinszkij). Csak ennyi az üzenet. Ami persze Szirtesről szól, aki tekeri a masinát, forgat és vetít, ott van (elhűlten hallom a rádióban, hogy szó volt a Lumière-tekercsek moziforgalmazásáról, vagyis olyan vetítésekről, ahol nem lenne jelen a rendező, és a drága Darvas Feri, a mozizongorista).

A szemlén volt néhány szeretnivaló, jó film (szerintem a Bűvös vadász; A részleg; az Esti Kornél csodálatos utazása), és volt két esemény (Lumière-tekercsek, Ilyen az élet). Utóbbi kettő kevesebb is, több is, mint egy film. A hangütésről van szó, és arról a suta, tétova mozdulatról, amivel felém fordulnak, és a vászonról lelépve felém, a néző felé mozdulnak a filmesek. Szirtes szó szerint megteszi ezt. Megállítja a filmet, felballag a vászonhoz, a képen látható utca végében megmutatja az autót, amiben akkor éppen lakott, felénk fordulva mesél, arcán a kimerevített filmkép, ő pedig nyelvtani szabályokat félredobó angol–magyar keveréknyelven magyaráz a közönségnek. Visszamegy, mellesleg rálép a kezemre, én ugyanis sokakkal egyetemben a földön kucorgok, ő kortyol a söréből, Darvas egyfolytában játszik, tekintete mindig a vásznon, hiszen a dallam, a ritmus, a képpel mozdul, Szirtes újra teker, valaki oldalt, háttal a vászonnak őt filmezi, mi a vásznat bámuljuk, rajta a kisbabát, amint reggelizik, az óriáskereket, ami csak forog körbe, a kutyát, ahogy keresztül ballag a képen, és egy embert, aki lefröcsköli magát. Jó a kedvünk. Ez az egész többek között mulatságos. Meg szép.

Áll egy filmes pasas a tömeg közepén, fején kis bányászlámpa világít, nem tudom, mire való, de jópofa, balra előttem a földön is egy kislámpa, egy papírlapot világít meg, a kislámpa fénykörében ritmusra mozgó lábak tulajdonosa néha lenéz a papírra, hogy tudja, melyik szám következik, most éppen a Für Elise, elöl, a fehér vásznon egy világítótorony masszív, sötét tömbje, tetején a körbeforduló reflektor pásztázza a vizet, a tenger nyugodt, a fény remeg a víz tükrén, a reflektor együtt mozdul a Für Elise-zel, most Szirtes is hallgat, tudja, ez most egy „lírai rész”, csak hátul kattog monoton ritmusban a vetítőgép karja. Mozi van.

Az utolsó tekercs után felgyulladnak a fények, a vászon előtti kisszínpadon hárman állnak, Szirtes András, Darvas Ferenc, meg Michael, az angol pereces. Mi lelkesen tapsolunk. Tapsolunk a moziban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=835