KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/december
KRÓNIKA
• Zalán Vince: Rolf Richter

• Kovács András Bálint: Tarkovszkij szellemi útja Két világ között: a persona
• Eörsi István: Időm Gombrowicz-csal Naplórészletek
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Halálraítált viccek Jiddis filmek
TELEVÍZÓ
• Tillmann József A.: Kimondhatatlan, amint eltűnik vagy megmutatkozik Köz(bülső)játék

• Báron György: Az amatőrizmus diszkrét bája Negyedszázad független magyar filmjei
• Bakács Tibor Settenkedő: Jövőgyűjtés Intermediális Tanszék
CYBERVILÁG
• Schubert Gusztáv: A barbár jövő Ezredvégi fantázia
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ Bohémélet
• Schubert Gusztáv: Kis kombinátorok A nagy postarablás
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Téli mese
• Báron György: Benzin, étel, szállás
• Koltai Ágnes: A navigátor
• Turcsányi Sándor: Micsoda csapat!
• Sneé Péter: Szűnj meg, Fred!
• Turcsányi Sándor: Fortress
• Sárközi Dezső: Bumeráng

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A legsötétebb óra

Huber Zoltán

Darkest Hour – amerikai, 2017. Rendezte: Joe Wright. Írta: Anthony McCarten. Kép: Bruno Delbonnel. Zene: Dario Marianelli. Szereplők: Gary Oldman (Churchill), Kristin Scott Thomas (Clemmie), Lily James (Elizabeth), Ronald Pickup (Chamberlain), Ben Mendelsohn (VI. György). Gyártó: Perfect World Pictures / Working Title Films. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 125 perc.

 

Már Korda Sándor is ráérzett, mekkora nemzetközi sikerpotenciál rejtőzik az angol királyok mítoszában és ez a forrás azóta is kiapadhatatlan. A monarchiával kombinált brit demokrácia kívülről nézve kimondottan egzotikus politikai színtér, azaz globálisan is kelendő filmes alapanyag, Az elmúlt években a szigetország számos prominens rendezője nyúlt a témához és szigorúan a díjszezonra időzítve rajzolta meg egy-egy legendás vezető alakját. Helen Mirren, Meryl Streep és Colin Firth díjak sorát söpörték be az alakításaikkal, a midcult személyiségfilmeket pedig a kritika és a közönség is igen pozitívan fogadta.

A friss Churchill-főhajtás hasonló vonalon folytatná a nemes hagyományt, de II. Erzsébet, Thatcher vagy VI. György árnyaltabb, izgalmasan vászonra vitt portréival összehasonlítva egyértelműen alulmarad. Az alkotók ezúttal is egy sorsfordító esemény, a hadba lépés és a dunkirki visszavonulás köré szövik a cselekményt, de a Brit Bulldog markáns személyiségét korántsem sikerül az ismert panelek közül kiszabadítaniuk. A film külsőségeiben sem mutat túl a kötelezően elvárható minőségen és erősen hiányzik belőle az elődök invenciózusabb fogalmazásmódja, a legnagyobb hiányossága mégis az, hogy nem ás kellően mélyre. A problémát főleg az ellentmondások kedélyes elmaszatolása jelenti, hisz azt még a történelemben kevésbé járatosak is biztosan tudják, hogy a nagy angol miniszterelnök finoman szólva nem volt könnyű ember, ám itt minden meglehetősen patetikus. Az aktuálpolitikai szándék persze érthető, a népe rezdüléseire ösztönösen ráérző, de a pillanatnyi érdekeken felülemelkedő bölcs államférfiakból ma komoly hiány van – a cél azért még nem szentesíti az eszközt, különösen ha végül a kínálkozó giccsnek sem tudnak ellenállni. Nagy szerencse, hogy Gary Oldman látványos átváltozása önmagában van akkora attrakció, hogy gond nélkül elviszi a két órás játékidőt is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 57-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13557