KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zorán, a zsoké fia

Jakubovits Anna

Zorán, a tizenkét éves kisfiú minden látszat ellenére nagyon magányos. Hiába veszik körül osztálytársai, hiába a barátaival közös rejtekhely, játékbirodalom, hiába járnak együtt a lóversenypályára, hiába ülhetnek föl mindannyian a lóra, hiába csodálja minden gyerek Zorán apját, a zsokét, s lovát, Borostyánt – Zorán mégis szomorú. Szomorú, mert a gyönyörű testű lovak, a homályos istálló, a zöld fű, a ritmusos patadobogás, a lovaglás mind tiltott öröm a számára. Az anyja tiltja el Zoránt attól, hogy a semmirekellő apjához járjon, hogy megnézze a versenyt, amelyben apja Borostyán hátán az esélyes; anyja tiltja meg a kisfiúnak, hogy csodálja szépnek, erősnek, győzelmesnek látott apját. Zorán szomorú és nagyon magányos, hiszen bánatát senkinek nem mondhatja el.

Pedig szép lehetne a zsoké fiának élete, amilyen boldog és felhőtlen társaié is. De Jovan Rančić, a jugoszláv film rendezője olyan tág horizontból vizsgálja a gyermeki élet idilljét, hogy a képbe a kevésbé felhőtlen percek és érzések is beleférjenek, hogy láthatóvá váljanak a kis tizenévesek – a közhit ellenére létező – gyötrődései. Az értő és érdeklődő szemmel vizsgált történet során azonban a rendező enged a könnyebb, meseszerű megoldás csábításának. Ahogy pereg a film, ahogy a kisfiú és a ló barátságának lírája, anyja hétköznapi veszekedései váltogatják egymást, úgy kap egyre nagyobb hangsúlyt az angyalarcú tanítónéni, úgy válnak egyre jóságosabbá az addig rossz és gonosz fölnőttek, akik végül is eltekintenek Borostyán vágóhídra szállításától, s engedik, amit eddig tiltottak.

Mire a film véget ér, Zorán már nem szomorú; ő a legboldogabb kisfiú a világon. Története valóban mesébe illő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7161