KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Központi pályaudvar

Harmat György

 

Két össze nem illő embernek ilyen-olyan okból egymás társaságában kell töltenie hosszabb-rövidebb időt. A kezdeti idegenkedés (netán ellenszenv) konfliktusok tömegét szüli kettejük között, ám az együtt átélt órák, napok, események során szimpátia ébred bennük egymás iránt, mely végül szeretetté erősödik. Ez az egyik séma. Ennek alfaja, amikor a két összemelegedő főhős: gyerek és felnőtt.

Egy, két, három ember, esetleg egy egész társaság útra kel, hogy céllal vagy anélkül megtegyen egy kisebb-nagyobb távolságot. Különböző kalandokba keverednek, melyek során feltárul jellemük, kapcsolatok alakulnak ki, alakulnak át. E másik (az előzővel olykor elegyedő) filmtípusnak neve is van: road movie – miután leggyakoribb helyszíne az országút.

Egy kisfiúnak (kislánynak) meghal (börtönbe kerül) egyik (mindkét) szülője (nevelője), s ő felkerekedik, hogy megkeresse a másikat (esetleg valamely rokonát). Vagy megleli, vagy nem, mindenesetre élete megváltozik. Ez a harmadik sablon. E cselekményvázakra remekművek éppúgy visszavezethetők, mint pocsékságok.

Eddig is a Központi pályaudvarról beszéltem, hiszen Walter Salles brazil rendező e három filmsémát ötvözi alkotásában – egyéni ízekkel. Már a főhős foglalkozása is szokványtól eltérő eleme a műnek. (Máshol nem lenne hiteles, csak olyan országokban – jelen esetben Brazíliában –, ahol kiterjedt az analfabetizmus.) Dora ugyanis „bérlevélíró”. A nyugdíjas tanárnőnek kicsinyke standja van a főpályaudvaron, a kuncsaftok által lediktált üzeneteket rója papírra.

Dora szolgáltatásait egy nap anya és gyermeke veszik igénybe. A nő a kilencéves Josue apjának íratja a levelet, aki még nem látta fiát. Mit tesz isten, a mamát pont a pályaudvar előtt üti el egy busz, Dora pedig magához veszi Josuét. Előbb eladja őt gyerekkereskedőknek, majd kiszabadítja: menekülniük kell. Irány az országút, elindulnak felkutatni Josue apját, s ezzel virágba szökkennek a korábban leírt sémák. Salles munkája a művészet és a giccs határvidékéről való: többnyire innen szoktak az illetékesek Oscar-díjast választani. (A Központi pályaudvar történetesen nem kapta meg az elismerést, csak a nominációt, elnyerte viszont a berlini Arany Medvét és az Arany Glóbuszt.) Hol a határvonalon egyensúlyoz, hol egyik, hol másik oldalra billen, hogy a könnyes-közhelyes befejezéssel célhoz érjen a művészi igénytelenség földjén. Dora kemény, legkevésbé sem idealizált alakja (nagyhangú, iszogat, hazudik, még lop is) mindenképpen emlékezetes marad a filmből – Fernanda Montenegro Oscarra jelölt megformálásában. Akárcsak a jó svádájú kisfiú, néhány remek figura, a szép fényképezés, érzékeny megfigyelések. Akarhatnánk többet is, de ez sem kevés.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4467