KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Stőhr Lóránt: Keserű könnyek

Mindent a melodrámáról

Vajda Judit

A doktori disszertáció szakkönyvvé formálása nehéz műfaj.

Az Apertúra Könyvek sorozatban megjelent Keserű könnyek. A melodráma a modernitáson túl olyan, mint ambivalens címe. Míg a főcím a Romana romantikus füzeteit idézi, addig az alcím tudományos igénnyel megírt szakszövegre utal. Mindez tehát kiterjeszthető a teljes kötetre, hiszen a Bevezető és a későbbi filmelemzések kifejezetten olvasóbarátok (olyan frappáns fordulatokkal, mint a műfaj táplálta nézői elvárások magyarázatakor a fake trailerekre való hivatkozás), ám a melodráma zsánerét érintő elméleti fejtegetések nehezen érthetőek.

A könyv ugyanis Stőhr Lóránt filmesztéta 2007-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megvédett doktori disszertációjának bővített változata, pár tanulmány belőle pedig korábban olyan tudományos szakfolyóiratokban jelent meg, mint a Metropolis. A Bevezetőben még meglévő olvasmányosságot így nem sikerült teljes mértékben megőrizni (igaz, a szerző átdolgozást nem, csak bővítést ígért a Bevezető előtt olvasható Köszönetnyilvánításban). A műfajelméleti és -történeti összefoglalók szövegei egyrészt az átlagolvasót a megértésből kizáró tudományos „szlengben” íródtak, másrészt olyan szakszavakat használnak, melyeket Stőhr sehol sem magyaráz el (a filmelméleti kifejezések mellett ráadásul bizonyos színháztörténeti definíciókkal sem árt tisztában lennünk, hiszen a szerző olyan fogalmakkal él, mint a „pátensszínház”, melyre online rákeresve a teljes internet sem ad találatot).

A műfajt érintő súlyos elméleti kérdések tisztázása után az író szerencsére rátér négy, életművében a melodráma zsánerét messzemenőkig kiaknázó rendező pályájának tárgyalására. Azért szerencsére, mert ezekben a fejezetekben konkrét filmelemzéseket olvashatunk, melyek egyszerre tudományosak és világos, jól érthető nyelvezettel íródtak. Itt sem habostorta azonban az olvasó élete, mert az alkotói oeuvre-öket és egyes opusokat tárgyaló fejezetek színvonala sem egységes. A Fassbinderről szóló rész elemzései olyan érdekesek és lényeglátók, hogy az elemzett filmek megtekintéséhez is kedvet csinálnak, a Wong Kar-wai-műveket vizsgáló egységben pedig a szerző mintha csak alkalmazkodott volna a rendező munkáinak gyönyörű líraiságához, olyan szép értelmezéseket írt (különösen az Édeskettesről). A Lars von Triert érintő fejezet ezzel szemben túlírt (annak ellenére, hogy maga Stőhr is leszögezi, hogy „a melodráma Trier életművében mindezidáig a kilencvenes évek második felében készült Aranyszív-trilógiára korlátozódik”, részletesen beszél az Európa-trilógiáról, a Birodalomról és az Antikrisztusról is), míg a Mundruczó munkásságát bemutató rész egyes alfejezetei például a Deltáról szóló elemzés mélységükben nem érik el a korábbiak szintjét.

További hiányosság, hogy az alkotói életművek között nem szerepel a melodráma műfajának egyik kiemelkedő direktora, Pedro Almodóvar. Stőhr ugyan megindokolja, miért pont ezt a négy rendezőt választotta, de nem elég meggyőzően, hiszen a spanyol mester egyszerűen megkerülhetetlen, ha erről a zsánerről van szó. Így felmerül a gyanú, hogy a könyv megjelentetésekor inkább a disszertáció és a korábbi tanulmányok újrahasznosításának vágya volt a motiváció, nem pedig a teljesség igénye.

A Keserű könnyek mindezzel együtt hasznos olvasmány, hiszen – jól sikerült elemzései mellett – megismertet olyan, korábban még filmes szakújságírók által sem feltétlenül ismert fogalmakkal, mint az intellektuális, a karrier- vagy a mazochista melodráma. A nem bennfentes közönséget azonban minden bizonnyal elbátortalanítja, hogy olyan, olvasóriasztó mondatokkal kellene megbirkóznia, mint „A kései Fassbinder-filmek már megkérdőjelezik a modernitás hiperracionalizálási törekvésébe kódolt immanenciát és a transzcendencia állítása felé indulnak el.” Ha erre jobban odafigyelt volna a szerző és a kiadó (azaz további bővítést és átdolgozást eszközölnek az eredeti disszertáción), még többen forgathatnák haszonnal a könyvet.

 

Apertúra Könyvek, 2014.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11733