KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/október
KRÓNIKA
• N. N.: A Fiatal Magyar Film Fóruma

• Földényi F. László: Német szenvedés Európa
• Bikácsy Gergely: A képzelet éjszakái Duras filmen
FEDERICO FELLINI
• Tordai Zádor: L’augusto Fellini Örökmozi
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Wisinger István: Lángvörös hús Erőszakhullám Hollywoodban
KRITIKA
• Ardai Zoltán: A sütemény halála Video blues
• Báron György: Költő, tájban, mellékalakokkal Arizonapló
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Érzelmek kisiskolája Doris Dörrie kisregényei
• Hegyi Gyula: Az ő nemzedékük Kovács István a lengyel filmről
FESZTIVÁL
• Lágler Péter: Endo és Nano Linz: Ars Electronica ’92
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Ördög vigye
• Koltai Ágnes: Zombi ésa szellemvasút
• Békés Pál: Dermesztő szenvedélyek
• Takács Ferenc: A végső megoldás: Halál 3
• Sárközi Dezső: Wayne világa
• Tamás Amaryllis: Gyűlölöm a színészeket
• Barotányi Zoltán: Tökéletes katona
• Nagy Gergely: Sült, zöld paradicsom
• Sárközi Dezső: Férfias játékok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Jó reggelt, Babilónia!

Hegyi Gyula

Készítettek már a Taviani fivérek ennél maradandóbb és tartalmasabb filmet is – de a Jó reggelt, Babylonia! című olasz–francia–amerikai koprodukció e fenntartással együtt is kedves és kellemes darabja a két olasz rendező páros életművének. Egyszerre bájos mese, szomorkás komédia és valamiképp mégis filmtörténeti tisztelgés egy nagy előd, D. W. Griffith pályája és legnevezetesebb munkája, az Intolerance (Türelmetlenség) előtt.

Két elválaszthatatlan fiútestvér, aki Olaszországban még sok száz éves katedrálisok restaurálásári dolgozott, Amerikában már csak egy filmhez készíthet díszletelefántot – de ha éppen Griffith Intolerance-ához, akkor valamiképp ugyanúgy bekerülnek a halhatatlanságba, mint templomépítő elődeik. Legalábbis így gondolja ezt a filmbeli Griffith, aki egyszerre megindítóan komolyan és nevetésre ingerlőén szónokol arról, hogy napjainkban a filmek éppoly fontosak, mint a maguk idejében a katedrálisok. Színész is voltam, üti el aztán a pohárköszöntő pátoszát: de alighanem tévednénk, ha kizárólag paródiaként értékelnénk ezt a film egészétől olyannyira elütő hangvételű jelenetet. Akik – olasz filmrendezőként – Griffithet idézik meg, azok a „mozin” túli „film” maradandóságába vetett hitüket is kifejezik. Még ha ez esetben jó adag iróniával is.

A film a filmben motívuma és az építészettől a mozgóképig ívelő egységes kultúra gondolata Griffith-től függetlenül is jelen van a filmben (a két főhős önmagát filmezi az első világháború frontján; az elpusztított alkotás a celluloidszalag jóvoltából túléli magát az eredeti tárgyat; a játékfilm éppúgy létrehozói „kollektív álma”, mint a katedrális). Ezeket a gondolatokat a Taviani testvérek számos szellemes és érzelmes epizódban oldják fel, igazán „fogyasztható” körítéssel adagolják – talán elég, ha a szerelmes levelekkel telezsúfolt madárkalitka ötletére utalok.

„Mi, olaszok, Michelangelo fiainak fiai vagyunk, de ti, amerikaiak, ugyan kinek a fiai vagytok?” – kérdik a testvérek az amerikaiaktól. Kevesen válaszolnák ma Hollywoodban azt, hogy Griffith fiai vagyunk. Sokkal inkább úgy látszik, mintha Michelangelo mellett Griffith örökségét is az európaiak vállalnák fel: ami persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy e két mester között ne éreznék a különbséget is. Mert a két testvér Amerikában sokat gondol az otthoni katedrálisokra: de hazatérve a film helyett ismét csak a templomokat félti és őrzi emlékezetében. A film különben elég nehezen és hosszadalmasán ér véget, a Taviani-fivérek láthatóan nem találtak igazán frappáns befejezést. Kétkednek, tűnődnek – de ez a téma esetében tökéletesen érthető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4932