KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Théo Angelopoulosz Budapesten
• N. N.: A Cahiers filmjei
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Erotikus ideálok Superman

• Bikácsy Gergely: Éjszakák belsőben Carax, Pialat
• Gaál István: A bizonytalanság dramaturgja Antonioni
• Kovács András Bálint: Az ajtót nem kell kinyitni Beszélgetés Jancsó Miklóssal
ANIMÁCIÓ
• Zalán Vince: Miért játszik velünk? Beszélgetés Jankovics Marcellel
• Dániel Ferenc: Az angyali követés filmje
• Haris László: Az angyali követés filmje
• Orosz István: Az angyali követés filmje
MAGYAR FILM
• Forgács Éva: Jarmusch szelleme kereket oldott Film és képzőművészet
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Szigonyország üzen Roncsfilm
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Bugsy
• Koltai Ágnes: Atlantisz
• Székely Gabriella: A hegyen túl
• Sárközi Dezső: Halálforgás
• Sneé Péter: Holtomiglan-holtodiglan
• Turcsányi Sándor: Vinny, az 1 ügyű
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Nézni vagy nem nézni Vallási műsorok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szesztolvajok

Baski Sándor

Angel’s Share – 2012, brit. Rendezte: Ken Loach. Írta: Paul Laverty. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Paul Brannigan (Robbie), John Henshaw (Harry), Gary Maitland (Albert), Siobhan Reilly (Leonie), William Ruane (Rhino). Gyártó: Wild Bunch / Why Not Productions. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 101 perc.

Ken Loach sajátos vetésforgóban készíti filmjeit. A fajsúlyosabb, politikai és ideológiai kérdéseket tárgyaló dolgozatokat hétköznapibb, „szociális realista” történetek követik. A korrupciós thriller műfajába belekóstoló Halál sugárút után így új filmjével ismét kedvenc kisember hőseihez tért vissza. A cannes-i Fesztiválon a Zsűri díját elnyerő Szesztolvajok sem hagy kétséget a felől, melyik terepen mozog otthonosabban a rendező.

Ezúttal nem csak a stílust, de a helyszínt illetően is hazai pályán dolgozhatott. Loach ugyan nem glasgow-i illetőségű, de többször bemutatta már a skót város kevésbé festői kerületeit és keményfejű lakóit (Nevem, Joe, Édes kamaszkor, Még egy csók). A Szesztolvajoknak is kallódó, bűnnel flörtölő fiatalok a főszereplői (amatőrök alakítják őket, kiválóan), akiknek a bíróság, közmunka formájában, hajlandó még egy utolsó esélyt adni. A Loach állandó forgatókönyvírója, Paul Laverty által jegyzett történet a sebhelyesharcú Robbie-ra koncentrál, aki barátnője és hamarosan megszülető gyereke miatt változtatni akar életén. Egy jóval vigasztalanabb tanmesében a fiú megpróbálna kitörni a deprimáló környezetből, majd a fináléban – a nézővel együtt – ráébredne, hogy csodák nincsenek, mert ha sikerül is rövid időre kilépni a testi és lelki nyomorból, a múltja vagy a génjeibe kódolt sorsa úgyis visszahúzza. Az idős korára némileg szentimentálissá váló Loach abban különbözik rögrealizmusban utazó kollégáitól, hogy akkor sem hajlandó a kilátástalanság üzenetét közvetíteni, ha ennek érdekében hollywoodi dramaturgiához kell nyúlnia. Robbie is szembesül azzal, hogy a társadalom (beleértve barátnőjének családját) már leírta őt, akad mégis valaki (a közmunka program felügyelője), aki jó humanistaként nem akar lemondani róla. Neki köszönhetően kiderül, hogy a fiúnak van egy különleges tehetsége, de még mielőtt ezzel élni tudna, Laverty – hasonlóan a Barátom Eric fináléjához – beemel itt is egy műfaji szálat. (A heistfilmes csavart a magyar cím sajnos otromba módon felfedi.)

A Szesztolvajok a remény és az optimizmus filmje, ugyanez a történet egy vegytiszta zsánermoziban mégis joggal minősülne naiv és életidegen mesének. Loach azonban, mint mindig, ezúttal is megkérdőjelezhetetlenül hiteles miliőt és karaktereket teremtett, így még a nem túl elegáns deus ex machina-megoldások is megbocsáthatóbbnak – és a szereplők szempontjából megérdemeltnek – tűnnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11277