KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Rose Hill asszonya

Zalán Vince

 

Alain Tannernek nincs szerencséje a késekkel, a pisztolyokkal, a furkósbotokkal, s a vérrel. Korábbi nálunk is látható A fehér városban című, lélegzetelállítóan csendes filmjének nézői is zavartan fészkelődtek, amikor a befejező részben az agyafúrt váratlansággal hasba szúrt Bruno Ganz hosszasan tántorgott a lisszaboni lépcsőkön. Új filmje is – Rose Hill asszonya – véres záróakkordba torkollik, s mintegy ellentmondva az egész mű tónusának, erőszakosan kikényszerített jaj-kiáltásnak tetszik. Mintha a befejezéshez közeledve valamiféle furcsa pánik, de legalábbis önbizalomhiány lenne úrrá Tanneren, mintha úgy erezné, hogy a rá oly jellemző lírai passzázsoknak nincs kellő ereje, sugárzása. Ezért aztán megbicsaklik a stílus, kapkod, primer hatásokra törekszik.

Filmjében a távoli Rose Hill-ből a svájci Vaud kantonba érkező szelíd, fekete bőrű széplány sorsa a beilleszkedés drámája, még inkább talán a befogadásé. Valójában mindkettőé, együtt. Mert nem a téli táj, a havas lankák, a hideg szél az, ami elsősorban idegen az Indiai-óceán tájékáról elszármazott lány számára, bár ez is szokatlan (Tanner mesterien ért a lelkiállapotok természeti tájakkal történő megjelenítéséhez), hanem az emberek, a megváltoztathatatlan életritmusú parasztférj, aki őt egy ügynökség katalógusából (házasság céljából) kiválasztotta, a rendszerető (és féltékeny) anyósjelölt, aki számára az új jövevény szolgálólány lehet inkább, semmint új családtag. De mint kiderül egy őrült szerelem (egy környékbeli gyáros fiával) sem képes megváltoztatni a régi beidegződéseket és reflexeket. Csak a felszínen maradva: mondhatnánk, hogy Tanner céltáblája a svájciak idegen-gyűlölete, befogadás-képtelensége. De ez nincs így, vagy csak részben esik erről szó. Rose-Hill asszonya nem egy megszokott társadalomlélektani-kritikai film; valamiképp kevesebb is, több is annál: a rendező jó érzékkel és hivalkodás nélküli érzékenységgel rajzolja meg a szokásos befogadási alku csapdáját. Nevezetesen: minden befogadás szinte szükségszerűen torkollik erőszakba, ha a „tagságért” (lett légyen szó családról, nemzetről, társadalmi osztályról stb. ) a befogadónak le kell mondania személyiségéről. Még pedig azért – így Tanner – ez az alku nem természetes, hiába gyakorolják világszerte, és ki tudja már hány évtizede. Ilyenformán Rose Hill asszonya az egyéniség szelíd poémája is, azé az egyéniségé, amely a legkiszolgáltatottabb helyzetben is képes megőrizni önmagát; s amelyet mi mai nézők kevésbé ismerünk, mint a mindennapos erőszakot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4142